Magyar ecset 3.

Az elmúlt hetekben jártam a Balaton-felvidéken, a Tapolcai-medencében. Ott láttam a lenyűgözően titokzatos Tanúhegyeket. A Pannon-beltenger rejtélyes évmillióinak emlékeit zárják magukba ezek a különleges geológiai képződmények. A ködös, párás és hideg időben még inkább kifürkészhetetlennek tűnt méltóságteljes hallgatásuk. A évmilliók végtelen csendje megrendítő.

Fotók: Ráczné Szabó Rita

Kategória: Dokumentum

Az ezerarcú művész: Vincent Cassel

Szinte lehetetlen lenne felsorolni, mennyi arca van ennek a színész-zseninek. Lenyűgöző férfi, féktelen és kreatív művész. A neten tallózva válogattam ezt a néhány portét róla. Hiába, megint egy színészkirályba botlottam. Az ő királysága a sokszor nyomasztó dekadencia, a romboló deviancia, a kegyetlen macsó vagy sebezhető férfilélek birodalmába repít. Hát, mi tagadás, jó vele utazni. Izgalmas és felkavaró.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kategória: Movies

Minden egész eltörött – vallomás az életről, a halálról és a küzdelemről

All is lost. A film három évvel ezelőtt került a mozikba. Kellően megdöbbentve a Robert Redford névre még tóduló nézőket. Ez az alkotás ugyanis nem egy tipikus közönségfilm. Monodráma. Szavak nélkül. 8 nap története az óceán nyílt vizén. Harc az elemekkel, a fáradó, zsibbadó izmokkal, az ember testi-lelki esendősége adta elfáradással. Kicsinységünkkel, a természetbe vetett, magányos ember kiszolgáltatottságával.

Egy idősödő férfi vitorlásával hajótörést szenved, küzd az életben maradásért kegyetlen viharokban vagy nagy forróságban, hideg éjszakákon át, napokig hányódva az Indiai-óceánon. Egyfajta Hemingway-parafrázist idéz a film. The Old Man and the Sea-t (1952.).

"De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. (...) 
Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. (...) 
gondolkoznom kell (...) Mert nem maradt egyebem, csak a gondolkozás. 
(...) Szamárság feladni a reményt - gondolta. 
- Azonkívül bűn is, azt hiszem. Most ne törd a fejed azon, 
hogy mi a bűn - gondolta. 
- Elég gondod-bajod van a bűn nélkül is. Különben sem értesz hozzá." 
Ford. Ottlik Géza

Egyetlen nagyívű, és fokozatosan kibomló metafora itt a lényeg. De mégsem érezzük szájbarágósnak, didaktikusnak. Minden nagyon a helyén van. Nincsenek felesleges mozdulatok, szavak, gesztusok. Az életösztön ereje diktál, az adja az újabb és újabb lendületet, szinte kifulladásig. Mert nem adjuk fel, nem adhatjuk fel. A kínlódás, a kilátástalanság ellenére teremtettségünk ragaszkodásra kötelez bennünket az élethez. Nem lehet érvényes válasz az, hogy elengedjük azt, amit ajándékul kaptunk.

Elengedni ugyanis nagyon nehéz, sokkal nehezebb, mint megtartani. Az ösztönös ragaszkodás drámaisága, az élet, a túlélés melletti elköteleződés nem valamilyen szentimentális szépelgés, hanem a színtiszta törvény. Az élet törvénye és a teremtett lény alázata. Vannak jó és rossz döntéseink, mert lehetnek. Ez a szabadságunk része. Azok következményeit nekünk kell viselnünk, hordoznunk – egyedül. Az óceán végtelen, nyílt vizén azonban a szabadság is relatív fogalommá porlik. A magány is végtelen, a magány rabsága pedig dermesztő és félelmetes.

Tudnunk kell, hogy vannak olyan nehéz útjaink, ahol egyedül járunk. Amikor világra jövünk, vagy amikor eltávozunk a világból. S míg születésünk az ájult alvásból való felocsúdás pillanatához hasonló, utolsó útra kelésünk legtöbbször testi-lelki megpróbáltatásaink legsűrűbb élménye lesz. Ugyanis meghalni nagyon nehéz – testben és lélekben egyaránt. Elengedni a kézzelfoghatót, az anyagi világ meghatározottságait. Az anyagi világ korlátok közé szorít ugyan, de ezek a korlátok kapaszkodók is egyben. Elvesztésük ijesztő reménytelenségbe taszít.

Ezek a gondolatok merültek fel bennem, amikor ezt a mély és művészi drámaisággal forgatott remekművet megnéztem. Az alkotás feszes, de mégis higgadt. Őszinte és sallangoktól mentes. Képi világa, az operatőri munka a metaforikus jelentéstartalmat jól kiemeli. Talán csak a film zenéje – amelynek megléte sem indokolt, hiszen ettől nem lesz egy alapvetően elvont alkotás tömegfilmmé – nem volt harmóniában ezzel a magas művészi összhanggal. A rendező J.C. Chandor, egy negyvenes éveiben járó amerikai alkotó, akinek munkáira ezután figyelemmel leszek, az biztos.

S ha már Adyt citáltam a címben, vele is fejezem be ezt a rövid írást:

“Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.”

/Kocsi-út az éjszakában, 1909. /

 

Kategória: Movies | Címke: , ,

Három elsőrangú Meryl Streep film, amit mindenkinek látni kellene

Ezt a három filmet az utóbbi időben láttam vagy néztem újra. Minden bizonnyal Meryl Streep a kortárs színművészet királynője a glóbuszon. Szóval anélkül, hogy a filmek elemzésébe kezdenék, első körben csak lejegyzem a címüket.

1. One True Thing, 1998. Rendezte: Carl Franklin; a további szerepekben Renée Zellweger és William Hurt.

2. Hope Springs, 2012. Rendezte: David Frankel; a további szerepekben Tommy Lee Jones és Steve Carell. 

3. August: Osage County, 2013. Rendezte: John Wells; a további szerepekben Julia Roberts, Ewan McGregor, Benedict Cumberbatch, Juliette Lewis, Chris Cooper és Julianne Nicholson.

Kategória: Movies | Megjegyzés hozzáfűzése

Királyom… hősöm… bálványom – Mon Roi, 2015.

Kissé megkésve, de megnéztem egy tavaly év végén bemutatott francia filmet, a Mon Roi-t. A főszerepben Vincent Casselt és Emmanuelle Bercot-ot láthatjuk, a rendező Maiwenn.

Először is: jó film. Nincs igazán aprólékosan végiggondolva minden jelenet, karakter, a szüzsé vagy éppen az, hogy mi az esszenciája egy kapcsolatban a kölcsönösségnek, az őszinteségnek, a szeretetnek. Mégis, mit üzenhet ezzel a kiragadott emlékekből, futó pillanatok felvillanó képeiből összeszerkesztett történet annak, aki megnézi ezt a több, mint 2 órás filmet?

Azt gondolom, hogy nincsen ilyen egyértelmű tanulság. Mindenkinek magának kell bejárnia azt az utat – és sajnos ez nem életkortól független, bármennyire is szeretnénk hinni – amely elvezet az önismeret olyan szintjére, ami lehetővé teszi, hogy képesek legyünk egészségesen élni egy párkapcsolatban, vagy annak híján akár egyedül is.

És ez az út bizony igen rögös. Ha pedig elbukunk, akkor a magányt kiszolgáltatottságnak éljük meg, az emberi kapcsolatainkat pedig az infantilizmus éretlensége vezérelheti. Mert könnyen lehetünk rabságban: és itt nem pusztán a társfüggő vergődésre, a filmmel kapcsolatban sokat emlegetett lelki terrorra gondolok. Hanem egyfajta szorongásra, a konfliktusoktól való menekülésre, az egymás iránt érzett elköteleződés és felelősség riasztó terhétől való elhúzódásra is. Ez a film számomra nem a női szemszögről szól. Nem a mániákus depressziós, már-már borderline-os, öntelt, titokzatosnak látszó hódítóról, és a szerelmes asszonyszív törékenységéről, ostoba önfeladásáról. A lényeg pont az, hogy a szerepek igenis felcserélhetők, hogy esendőségünk nem is annyira nemi meghatározottságok alapján adatik, hanem pusztán azért, mert emberek vagyunk.

Az “érzelmek börtönébe vetettség” , amely elvonja a helyes döntés lehetőségétől a női főszereplőt, inkább az éretlenség mérőfokának mutatója, a kellő önismeret hiányának szorongató érzése. A banális és meglehetősen közhelyes terápiás beszélgetés a mozgásszervi rehabilitáción kell, hogy elindítsa annak a végiggondolását, ki vagyok, mit teszek a kapcsolatomban, mit tesznek velem, hogyan tovább? Ez nem véletlen vagy esetleges esély a számvetésre. A fizikai kiszolgáltatottság, az elesettség, a testi fájdalom közelebb hoz bennünket magunkhoz. Szinte kötelez az önvizsgálatra, az elmélyülésre, a szembenézésre. A csak sejtetett szuicid indulattól vezérelt száguldás a sílécekkel összetörte a testet, de ekkor már a lélek darabokban volt. A mozgásképtelenség tehetetlensége, a magány elrepíti a nőt a múltjába: elmerül élete zavaros, egyenetlen, zaklatott, sírós-nevetős meséjében. Célja minden bizonnyal az, hogy feltárja a miérteket, és ha lehet, válaszokat találjon azokra. Felszínes kapcsolatai a rehabilitációs intézetben azonban ismét infantilizmusát erősítik. Ott sincs a helyén, ott sem találja önmagát. Valójában nem sikerül elszámolnia élete történéseivel. Már-már olyan érzésünk van, hogy nem képes irányítani a mindennapjait befolyásoló folyamatokat, hogy csupán sodródik. Ami vele történik, arra igazából nincsen befolyással. Legtöbbször elszenvedője, ritkán élvezője mindannak amit vele tesz a férfi. Alávetetté lett, áldozattá.

A film elnagyoltsága ellenére számomra jól látszik, hogy a bántalmazás a kapcsolatokban mindig a felek kölcsönös felelőssége. Az áldozatnak lenni, áldozattá válni különös és félelmetes folyamata végeredményben nem sokban különbözik a bántalmazóvá válástól. Ha nincs áldozat, nincs bántalmazó sem, és fordítva. Kellő önismeret, önkritika, “alaposan megélt élet”, bölcsesség nélkül könnyedén válhatunk akár egyik, akár másik szerep hordozóivá. Az önkontroll különösen is fontos, hiszen rajta kell magunkat kapni, hogy ha a másik iránt táplált vágyak, érzelmek holmi elfojtás eredményeképpen egyfajta projekciós özönné dagadnak. Az alárendeltség érzése sok esetben hozza el a “kényelmes, mámorító kiszolgáltatottság”, a hódító karjaiban elernyedő önsajnálat borzongató érzetét. A valódi, mélységekkel – felelősségekkel, lemondásokkal és kompromisszumokkal – teli kapcsolat helyett kaphatunk egy, alapvetően szexuális elragadtatásunk által vezérelt ámokfutást. És ez nem két emberről szól. Hanem egyről és egy másikról. Ebben a helyzetben nincsen helye egy gyereknek. Mert ő nem játék. Nem lehet tét, sem fogadási alap egy ilyen “üvegezős társasjátékban”.

A párválasztás az egyik legnehezebb életfeladatunk. Fenntartása pedig csak akkor működik, ha valóban ismerjük magunkat és a másikat is. A film utolsó jelenete szerint azonban a menekvés egy hibásan értelmezett élet félrecsúszott kapcsolatából nem nagyon lehetséges. És azért nem, mert nincs a helyén az önbecsülés, mert a szorongást nem váltja fel a biztonságérzet, a hazugságokat pedig a bizalom.

 

Kategória: Movies

Állati portréim 2016-ból

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Fotók: Ráczné Szabó Rita

Kategória: Dokumentum, Nosztalgia

Magyar ecset 2.

Az elmúlt napokban – ismét a kéktúra vonalán – jártunk ezen a lenyűgözően szép emlékhelyen, ahol a táj hangulata és a múlt hősies és tragikus története egyszerre érintett meg bennünket.

Ez a kevéssé ismert nemzeti emlékhely az egykori pusztamaróti csata helyén áll.

A Gerecse lábánál a 13. században feltűnő Marót falu eredetileg a Tardos nemzetségbeli Maróti nemeseké, a 14. században a Bajóti családé lett, majd királyi tulajdonba került, végül Zsigmond király 1388-ban az esztergomi érsekségnek adományozta, az ő birtokukban maradt egészen a 20. századig. Az érsekek a 14. század végén vadászkastélyt építettek a falu közelében és halastavakat alakítottak ki a völgyben.

A település az 1526. augusztus 29-én bekövetkezett mohácsi csatavesztés után vált a történelem jelentős és tragikus emlékű helyszínévé. Buda várának szeptember 12-i elfoglalása után Szulejmán szultán rabló csapatai végigpusztították a Dunántúl északi részét egészen Győrig. Itt, a természet által is jól védett Marót falu térségében sok menekült, köztük a mohácsi csatából visszatért katonák és Tolna, Fejér, Esztergom és Komárom megyék menekülő civil lakosai sáncolták el magukat. A szekérvárral megerősített település három napon át védekezett hősiesen a törökökkel szemben, akiknek egyik vezére is elesett az itteni csatározásban. A törökök végül a Budáról hozott ágyúkkal törték meg a magyarok ellenállását 1526. szeptember 15-én. A végsőkig kitartó védekezők közötti kegyetlen vérengzésben egyes források szerint 20 ezren, a korabeli leírások szerint 25 ezren haltak meg és sokan kerültek török rabságba is. E kegyetlen csata emlékét őrzi a terület mai neve, az Emberölő-völgy is. Az elkeseredett harcok egyik név szerint is ismert hőse a Dobozi Mihály nevű Fejér megyei kisnemes volt, akinek emlékét országszerte utcák, közterületek és intézmények is őrzik. A legenda szerint Dobozi feleségét, Farmos Ilonát a lovára kapva menekült az üldöző törökök elől. Amikor a ló a teher alatt roskadozni kezdett, az asszony könyörgött neki, hogy ölje meg őt, nehogy a török kezére kerüljön és meneküljön. Amikor az üldözők már majdnem utolérték őket, a nő hirtelen leugrott a lóról, akkor férje teljesítette kérését, nem akarta elhagyni őt, inkább keresztüldöfte kardjával, ő pedig az utolsó erejéig küzdött a túlerő ellen és hősként esett el. Ezt a fotót e helyen készítettem, ahol a fertőhomoki Kovács György szobrászművész által 2003-ban készített emlékmű áll.

A pusztamaróti csata emlékműve (fotó: Ráczné Szabó Rita)

A települést az 1945 utáni kitelepítésekig sváb anyanyelvű lakosság lakta kis számban, majd helyükre bányászokat telepítettek be, akik lassanként otthonaikat elhagyva, beköltöztek a közeli Tatabánya vagy Oroszlány bányász-lakótelepeinek egyikébe, másikába. A falu az 1970-es években néptelenedett el végleg, emlékét ma már csupán egykori temetője őrzi. A ’70-es években honvédelmi objektum, majd úttörőtábor működött itt, amelynek felújított bungalóit kulcsosházként üzemeltetik.

Szöveg forrása Lázin Miklós András írása, Wikipédia
Kategória: Dokumentum

Magyar ecset 1. – Gete-tető

A napokban a Nagy-Getén jártunk. A Nagy-Gete a Gerecse hegység keleti részén található hegy, amely 457 méter magas. Dorog, Csolnok, Annavölgy, Tokod és Tokodaltáró települések fogják közre. Az Országos Kéktúra útvonala érinti a csúcsát, a Gete-tetőt.

Ezeket a fotókat a késő őszi naplementében készítettem. Az idő enyhén ködös volt, de a nap még szépen sütött.

Gete-tető (fotó: Ráczné Szabó Rita)

A keleti-gerecsei látkép a Gete-tetőről (fotó: Ráczné Szabó Rita)

 

Kategória: Dokumentum

Keser-édesség

Ritkán írok magyar filmekről. A ma posztolt alkotás is magyar-holland-osztrák-francia koprodukcióban készült 2010-ben. A Pál Adrienn, Kocsis Ágnes rendezésében. Komoly munka, komoly téma, szorongatóan találó szcenárió, kiváló rendezői és színészi teljesítménnyel.

A film Fodor Piroska története. Piroskáé, aki egy fővárosi kórház elfekvőjében dolgozik nővérként. Élete a hétköznapok tompán és monotonon kopogó sivárságában, egyhangúságában telik. Komplexusai, szorongása, félelmei látszólag rideggé, közönyössé formálták. De ez csak a felszín. Vágyja a figyelmet, a szeretetet, a barátságot, azaz azt a kölcsönösséget, ami teljességgel hiányzik a mindennapjaiból. Az egyetlen üdítő, boldogító forrás a sütemények, pudingok édessége, a bódító cukor mámora.

Egy napon egy újabb haldokló asszony kerül a geriátriára. A kartonozás közben rátalál az asszony nevére: Pál Adrienn. Hirtelen, a semmiből előtolul Piroska fejében az emlék. Egy gyerekkori barátnő halványuló képe, a hasonló nevű Pál Adrienné. S innentől kezdve, szinte azonnal megszállott keresésbe kezd: a gyermekkori lila szalagos, copfos kislányok múltba vesző barátságát felidézve.

A sok kritikai értelmezést cáfolva a filmben nem egy kövér nő depressziós, “bánatevős” , bulimiás pótcselekvéséről van szó. Az én olvasatomban a Pál Adrienn ennél sokkal többről szól: egyetemes, emberi érzésekről. A boldogság vagy legalább is a boldogság emlékének kereséséről. Arról a folyamatról, amelyben Fodor Piroska maga is Pál Adrienné válik. A két egykori kislány tulajdonságai, cselekedetei, külseje szinte egymásba mosódnak. Egy-egy pillanatra gondolhatnánk, hogy Pál Adrienn Piroska képzeletében él csak. Nem emlékeznek igazán egyikükre sem. A keresés elkeseredettségében az is benne van, hogy áhítja azt, tudjanak róla, emlékezzenek rá. Hogy kislánykori önmaga legalább barátnője fényében felmerüljön. Emlék-reidentifikáció. Hogy maradjon utána legalább egy kép, amin látszik, amin ő van. A személyes múlttal való azonosulás, szembesülés, majd a megértése annak, hogy el kell és le kell számolni vele. Fájdalmas folyamat, de nem elkerülhető. Mindezt akár úgy is, de meg kell tenni, hogy skatulyába zárja a múltat, hozzázárva a hiányait, az esendőségét, a mulandóságát. Magát a felejtést.

Fodor Piroska szerepébe bújó Gábor Éva úgy amatőr, hogy elképesztően profi a szó legpozitívabb értelmében. Minden mozdulata, gesztusa, mimikája, sőt még a hangja is olyan összhangban van a megformálandó figurával, hogy az egészen megdöbbentő. A karakterben megtalálja a lehetőséget. A frusztrált, életválságban lévő, 40-hez közeli korpulens, magányos gyermektelen nő alakjában. Aki ettől a valószínűtlen kereséstől, majd’ elfelejtett, halványuló emlékei, múltja utáni nyomozással  zökken ki nyomasztó hétköznapjaiból. Pillanatra kitágul számára a világ: idegen lakásokba, irodákba, “vidékre” látogat. Kimozdul szűkös élettere megszokott, szürke helyszínei közül. Ezek az új dimenziók Piroska vérmérsékletéhez mérten adnak módot egy sajátos számvetésre. Rá kell jönnie, hogy a múltat – ami gyerekként a boldogság, az őszinteség, az öröm forrása volt – valahogyan le kell zárni. Tisztába kell tennünk a dolgainkat. Talán azért, hogy urai legyünk annak, amit élni muszáj: a jelennek. S mindezt úgy, hogy Piroska jelenének legtöbb pillanata az elmúláshoz kötődik. A kendőzetlen, szinte unalomig ismétlődő enyészetéhez. A film szereplői Piroskához hasonlóan magányosak, saját életük folyásában is egyfajta kívülállóssággal vannak jelen. S bár ez a jelenlét valamelyest meghatározza mozgásukat, viselkedésüket, ám egymáshoz nem fűzi őket semmi. Talán csak a jelen egyhangú időtlenségébe vetett különös, “közös magány”. Ebből az aspektusból az elmúlás is csak tárgyiasult szükségszerűség, amit van aki elszenved, s van akinek meg munkája van vele.

Ebben az értelemben a filmnek nincs tanulsága. Nincsen megnyugtató, de még nyugtalanító lezárása sem. Nincsen jelzés arra nézve, hogy hogyan tovább. Vagy hogyan ne. Nem tudjuk meg, számvetése nyomán változik-e valami az életében. Kilépünk a minimalista díszletek közül. Kilépünk Piroska életéből, éppen akkor, amikor emlékei bőröndjének zárját bekattintja.

Kategória: Vélemény

Vannak dolgok… jegyzet egy filmről (Saul fia, 2015.)

Vannak dolgok, amiről nem illik rosszat, elmarasztalót írni. Mert az, a józannak nem minden esetben nevezhető közvélekedést meghazudtolva, nem lenne korrekt. Sem “politikailag”, sem pedig a kinyilatkoztatott és gyakran álságos moralitás tekintetében sem.

Ma egy ilyen “dologról” írnék mégis. Őszintén, magánvéleményemet fogalmazva meg. Előre bocsátom: nem lesz ilyen értelemben “illemtudó”. És azért nem, mert nem rajongó, mert nem elfogult – a trendnek megfelelően.

No, nem kerülgetem tovább: a napokban az egyik hazai kereskedelmi televízió műsorra tűzte Nemes László Saul Fia c. opuszát. Erről a filmről nyilván csak és kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni, hiszen a téma érzékeny, mi több érinthetetlen, a díjak tömkelege pedig elegendő bizonyítékként szolgál arra, hogy ha valakinek más a véleménye, akkor az nem áll meg az igaz emberek sorában.

És mégis, el szeretném mondani mit éreztem, amikor ezt a filmet néztem. A skandalum, amelyet felidéz a XX. századi történelem sötét éveiből – amiből egyébként volt elég, hasonló, de nem lehet a legsötétebb jelző a kelléktárunkban, mert ami tömegek életébe került az nem mérlegelhető kisajátított fokozással – valóban égre kiáltó szörnyűség, olyan gaztett, amit leírni és elmondani sem igazán lehet, mert elfogytak a szavak… Hogy kell-e erről, ezekről a borzalmakról beszélni, az nem kérdés. Az viszont igen, hogy hogyan kell ezt tenni, különösen ha az alkotó véleményformáló felelőssége tudatában vállalja ezt a nehéz, sőt gyötrelmes feladatot. Az is kihívást jelent, hogy a művészek mit adnak hozzá – vagy éppen vesznek el – azokkal a megnyilatkozásaikkal, amiket a film elkészülte után, díjakkal elhalmozva vagy éppen bírálatok kereszttüzében tesznek. Mert bizony, ez is meghatározza a percepciót, a gondolkodó lény, a majdani néző benyomásait. Ezt a momentumot most félre is teszem, elfelejtek minden olyat amit jobb lett volna nem hallani, látni a művészektől. (Nekem nem tett hozzá előzetesen semmit a várakozásaimhoz, sőt el is vett belőle jócskán.)

S miután a nagy nyilvánosság, a népszerűség további felelősséggel ruházza fel azokat, akik ezt a filmet készítették, nem csupán egyfajta közszereplővé váltak, hanem komoly véleményformálóvá pro és kontra. Ez a Holokauszt ügyét tekintve roppant nyomasztó lehet, nem irigylem őket.

A téma olyan, hogy aki emberül él és gondolkozik az emberiség történelméről, benne a magyarság, a magyar zsidóság sorsáról, annak jó esetben vannak elvárásai: mit is szeretne látni, mit szeretne kapni egy ilyen alkotástól. Amit én kaptam, az engem elszomorított, nem pedig megerősített abban, hogy végre már, 70 esztendő után, legalább a jószándék kövezte úton haladunk, még ha meg-megbotlunk is rajta számtalanszor. De tudjuk és akarjuk, hogy ilyen és ehhez hasonló emberiség ellenes bűntett, genocídium soha többé ne történhessen meg. Mert csak ez lehet a cél, ma 2016-ban, abban az esztendőben, amikor emberek százmilliói kényszerülnek menekülni, ahol legalább egy tucat véres és kegyetlen háború folyik a világon, amikor Európába özönlenek muzulmánok százezrei, amikor nem is egy nép üldöztetik vallása, származása, bőrszíne miatt, amikor sok száz millió ember nyomoríttatik meg, pusztíttatik el – gyakorlatilag ugyanannak az ördögi kegyetlenségnek az égisze alatt, ami jellemezte egykor akár a fasiszta vagy a kommunista diktatúrák gépezetét… Vagy feltételezhetjük, hogy vannak megbocsáthatatlanabb, súlyosabb, magasabb rendű veszteségek? Lehet olyan, hogy e veszteségből, az őseinket, a családjainkat ért tragédiából csak olyan esszenciát tudunk desztillálni, ami  színtiszta harag, meg-nem-bocsátás? Olyan elegy, ami végső soron 70 év után is mérgez bennünket? Kit azért mert hordozza e keserű anyagot, kit pedig azért mert tart tőle, hogy rázúdul? Miért?

Nem lehet megmutatni az elborzasztó kínhalál mögül is az élet valódi reménységét? Azt, hogy lehet, mert muszáj előre néznünk? Mert meg kell próbálnunk, még ha nem is megy könnyen – megbocsátani? Nem feledni, nem összemaszatolni a tényeket, a múltat, hanem megbocsátani?

A film számomra azt mutatta, hogy NINCS MEGBOCSÁTÁS. A kiváló, kreatív és újszerű kamerakezelés, a kétségtelenül egyedi látásmód, a zseniális hangmérnöki munka akár szolgálhatta volna ezt a célt, ahogyan a szüzsé, a rendező, a dramaturg alkotása is. De nem ez volt a szándék – minden bizonnyal. Az elmosódó kontúrú véres, és meztelen holttestek, a halálhörgés, a kín, a borzalmak kendőzetlen brutalitásával számomra öncélú elmerülés volt a megmagyarázhatatlan, a kimondhatatlan rémtettek és az iszonyat tengerében. Megmártózunk ebben. De okultunk-e valójában? Megértettünk-e abból valamit, hogy hogyan kellene élnünk ahhoz, hogy ilyen soha többé, senkivel ne essen meg? Nem. Egyfajta “blaszfémiaként” – a teremtettségben felmagasztalódott ember kínhalálának “aprólékos sejtetése” miatt – ért engem a halottak méltóságának gyalázata, a szenvedő és pusztuló testek naturalitása. Argumentum ad hominem? Érvek lettek-e a kínból az ember számára? Az emberségesség számára? Nem. Sőt, engem sértett az életükben és halálukban meggyalázott, temetetlen áldozatok ilyen láttatása. Mi volt ezzel a cél? Hogy szégyenkezzünk? Bűntudatot ébresszen bennünk a felfoghatatlan brutalitás? Ez ma nem lehet értelmes cél. Csak eszköz valami olyanhoz, ami nem lehet a jövő. Mert ha az, akkor nincs garancia, még mindig nincs arra, hogy tudunk vigyázni egymásra. Itt az univerzum apró bolygóján. Hogy nem tesszük meg egymással ugyanezt. Mert most még megtesszük: gondolatban, sokoszor szavak szintjén, s mint említettem a világ számos pontján tevőlegesen is – éppen ebben a pillanatban is… Bellum omnium contra omnes… Mindenki háborúja mindenki (bárki) ellen. Mert gyarlóságunk ugyan a kegyetlenség nagymesterévé is tud tenni, de képes faragni is rajtunk. Jóvá, jobbá – ezt a reményt nem adhatjuk fel. Mert ez nem lehet többé senkinek a sorsa, ez nem eshet meg még egyszer. Soha, sehol, senkivel! (Téglásy-parafrázis)

Saul rögeszmés kutatása a rabbi után, a már-már szekularizált zsidók között, a végtisztességet soha el nem nyerő szenvedők jelképévé lett halott fiú, aki már nem lehet a folytatás, az élet, a remény üzenete. Mert nincs, mert semmi nincs, és nem is lehet, mert csak a pusztulás van… Mindezek olyan sűrű és erős, de magukért való metaforák, szimbólumok szövedékét hozzák létre, ami számomra azt visszhangozza, semmi szín alatt nincs megbocsátás. Soha. És ha van fiú, ha van még jövő, ha van még élet, az sem arra van, hogy a mi folytatásunk legyen, hiszen a szőke, kékszemű szláv fiúcska – akarata ellenére – áruló lesz. Oktondi leskelődése nyomán elpusztulnak a haláltáborból menekülők.

Volt értelme, egyetemes funkciója a sonderes vezetők vagy a zsidó kápók kvázi felmentésének? Nem. Van-e egy ilyen elborzasztó helyzetben mérlegelési lehetősége mindenkinek? Talán, van. Ha van, miért azt a szerepet vállalja, ami társaival szemben semmi körülmények között nem vállalható? Nem fogjuk megtudni. Szükség van magyarázatra, hogy ki és miért döntött akkor úgy, ahogyan? Nincsen. Különösen úgy, ha ez az egyáltalán nem kifejtett, inkább elmosódó elem a filmben (Sonderkommado és vezetőik) végül is inkább összezavar.

Öncélúság, és az önmagunkon soha túllépni nem tudó fájdalommal elegy tanúságtétel az, amit látni véltem. Nem próféciát, nem a brutalitást jó értelemben lefölöző mély drámaiságot láttam, amely felemel, és segítségével képes vagyok megtalálni az érvényes válaszokat a jövőre nézve. A hogyant, amit keresnünk kell közösen, és nem a miértet. Mert ha jövőt akarunk, akkor a hogyan biztos tudásának birtokában kell lennünk. Meg kell őriznünk a hitet abban, hogy igenis VAN ISTEN. És VAN, mert KELL, hogy legyen MEGBOCSÁTÁS, s mert ugyan tudnunk kell gyűlölni ahhoz, hogy igazán szeretni tudjunk, de SZERETNÜNK muszáj akkor is, ha ezt meg kell, hogy előzze a genocídium gyászmunkája. Mely gyászmunka nem csak a Soá kimondhatatlan fájdalmát segít enyhíteni, hanem minden gyilkosság, emberirtás borzalmát. És ezt azért kellett volna merni kimondani, mert ha a Holokausztról szóló (népszerű, ismert és díjazott) alkotásban ez végre, egyszer, határozottan kimondatik, azzal elkezdődne valami, ami már nagyon, de nagyon régen várat magára. Ehhez kellett volna az igazi bátorság!

S ami munka majd, hogy nem elkezdődött idén tavasszal. (Agyonhallgatások közepette.) Akkor, amikor az ortodox zsidók képesek voltak felülemelkedni, és megengedőbben értelmezni az isteni törvényt. Amikor rabbinátusi határozatukkal beengedték megszentelt temetőjük földjébe azokat, aki talán nem is voltak mind zsidók.  A budapesti Margit hídnál talált világháborús maradványokat örök nyugalomra helyezték –  közösen. Az askenázi csontok mellett ott vannak azok a maradványok, amelyek a véres háború vélhetően nem zsidó áldozatainak csontjai. Együtt, végső nyughelyet találva. Akármilyen megdöbbentő, de először történt ilyen a világon: hogy zsidó temetőben közös nyughelyen pihennek tragikus sorsú civilek, akik a XX. század pusztítása nyomán emésztettek fel. Ez igen. Ez a valódi gyászmunka és a tényleges közeledés.

Mert halálunkban a magatehetetlenség leplezetlenségével csak  megszürkült, megnyomorított csontjaik maradnak. E csontok már nem személyekhez kötődnek, hanem mementók. Mementói az emberi élet és pusztulás, a háborúk tragikumának, a kegyetlenség érthetetlenségének és megmagyarázhatatlanságának. A haláluk, a fájdalmuk, az űr amit maguk után hagytak nem zsidó vagy keresztény veszteség, hanem az egyszeri, az egyedi a megismételhetetlen teremtmény, maga az emberi veszteség. Mert igazából csak a gyűlölet, a kegyetlenség öncélú. A megbocsátás, a szeretni tudás képessége nem az. S, hogy mit szeressünk egymásban? Ez is munka, ezt is meg kell tanulni. Fel kell tudni kutatni, meg kell találni.

Számomra e temetéshez hasonló gesztus olyannyira hiányzott a Saul fiából, hogy nem tudom igaz, érvényes filmként nézni. Mert tovább mélyíti a sebeket és az árkokat (ami remélhetőleg sosem lesznek lövészárkokká újra), mert meg sem próbál gyógyírral szolgálni. Pedig e gyógyírra nem csupán a tehetetlenül pislogóknak, a “kívülállóknak” vagy éppen a szélsőségesen elhajló ostobáknak lett volna szüksége – hanem a zsidó embereknek is. Mert mindenki megérdemelt volna egy ŐSZINTE alkotást.

Mert meg kell értenünk, hogy nem vagyunk érintettebbek vagy kívül állóbbak, emberi minőségünk minden időben egyformán kötelez bennünket – egymás iránt is. Felelősségünk át nem ruházható. Ezt kellett volna elhinnünk, meglátnunk, a képkockákon megelevenedett gázkamrák vérben, húgyban úszó holttestei helyett. De sajnos, ez nem így sikerült…

A Margit Hídi áldozatok síremléke a Kozma utcai Zsidó Temetőben (2016. április 15.)

A Margit Hídi áldozatok síremléke a Kozma utcai Zsidó Temetőben (2016. április 15.)

Ráczné Szabó Rita

Kategória: Movies | Címke: , , ,

All is lost – Redford 80

Kategória: Movies

Elhunyt Szegedy-Maszák Mihály – az összehasonlíthatatlan összehasonlító irodalomtudós

Csak annyit írhatok, hogy köszönöm az egyetemi évek alatt kapott ismeretanyagot, a szemléletmódot, a világlátást. A konzervatívként is európait. Az európaiként is patriótát. A patriótaként is mondén szárnyalást. A modern, humán polihisztor szellemiségét, aki értette-érezte az angol, a német, a francia és mindenekelőtt a magyar próza, a költészet, a zene és a képzőművészet nyelvét. Puritán volt. A végletekig alapos, de sosem korlátolt vagy bigott. Igazi szabad szellemű tudós, felkészült professzor, és jó ember.

Nyugodjék békében!

Szegedy-Maszák Mihály (1943-2016)

Kategória: Nosztalgia

Riposa in Pace, Piedone

Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer (1929-2016)

Nem feledhetjük Őt, de azt a szintén rajongott magyar színművészt sem, aki a legtöbb Bud Spencer filmben a hangját kölcsönözte neki. Bujtor István (1942-2009) lassan 7 esztendeje távozott közülünk. Alkati hasonlóságuk az alábbi fotómontázson is szembetűnő, ahol fiatalkori és idősebb portréik láthatók. Ezen a szomorú napon emlékezzünk tehát Bujtorra is, aki nem csupán szinkronhang vagy Ötvös Csöpi, a “magyar Piedone” volt, hanem egy legendás család sarja, kiváló színpadi és filmes színész, filmrendező és forgatókönyvíró is egyben.

Két szép és sikeres életút, két férfias férfi: a bal oldal fotóin Bujtor István, a jobbon pedig Bud Spencer látható.

Kategória: Nosztalgia

4. Minden hónapra egy jó zene – Phil Collins Another Day in Paradise

Ma hallgattam újra ezt a 27 éves szerzeményt, Phil Collins Another Day in Paradise című számát. Ma, amikor már nyilvánvaló, hogy Nagy-Britannia elhagyja az Európai uniót, amely döntésnek egyelőre beláthatatlan következményei vannak nem csupán az öreg kontinensre, de az egész világra nézve.

Ez a Grammy-díjas dal a hajléktalanságról, az elesettségről, a nyomorban vergődő emberekről szól. Érzékeny a téma még ma is, sőt. És persze a zene, a lírai szövegezés segítségével érzékenyít is, talán. Még ma is. Nem unalmas, nem poros, nem didaktikus, csak kimondja, kimondatja, amit kell. Hogy van felelősségünk egymás iránt. Hogy döntéseink nem csak a saját sorsunkra vannak kihatással. Hanem komolyan, sokszor akár végzetesen  meghatározza mások életét is.

"She calls out to the man on the street 
'Sir, can you help me? 
It's cold and I've nowhere to sleep, 
Is there somewhere you can tell me?' 

He walks on, doesn't look back 
He pretends he can't hear her 
Starts to whistle as he crosses the street 
Seems embarrassed to be there..."

 

Kategória: Rock n' Roll, Vélemény

The End

This is the end…

” This is the end, beautiful friend
This is the end, my only friend, the end
Of our elaborate plans, the end
Of everything that stands, the end
No safety or surprise, the end
I’ll never look into your eyes, again…”

 

 

Kategória: Dokumentum

3. Minden hónapra egy jó zene – Madness My Girl

Nos, megint jócskán elmaradtam, több mint negyedévvel… De most eszembe jutott a Madness, akik valahogy még nem kaptak helyet a sorozatban. A ’70-es, ’80-as évek számunkra, idehaza csak éppen, hogy felfogható, de roppant extrém és egyedinek látszó ska műfaj királyai voltak. A brit poptörténelem fontos állomása volt a feltűnésük és az az igen intenzív, meghatározó 10 év, amíg a zenekar aktív volt. A brit munkásosztályból kiemelkedők, sokszor széteső és zavaros szubkultúrája határozta meg őket leginkább. Sokan a skinhead közösségekhez való kötődésüket tartották vonzónak vagy éppen taszítónak. Számomra sem a zenei világukban, sem a dalszövegeikben nem bomlik ki egy következetes és egyértelmű “ideológia”, hogy mit is gondoltak ők a kor angol társadalmáról, habár voltak helyenként már-már politikus, sőt akár szociális érzékenységről tanúskodó szövegeik (pl. a One Better Day vagy az Embarrassment). A humor viszont mindig jelen volt produkcióikban, a fülbemászó dallamok és az utánozhatatlan, mégis sokak által előszeretettel másolt fúvós szekció kíséretében. A humor, ami a zene egyik fontos összetevője. Ami nem pusztán egyfajta szórakoztató funkció, hanem a maga az “íz, csín, tűz”. A My Girl ma már talán egyre elfeledettebb ritmusai hallhatók itt 1979-ből.

 

" My girl's mad at me
I didn't wanna see the film tonight
I found it hard to say
She thought i'd had enough of her
Why can't she see
She's lovely to me
But i like to stay in
And watch tv on my own
Every now and then..."
Kategória: Rock n' Roll

40 esztendeje távozott a Színészkirály

Latinovits Zoltán 1931. szeptember 9. Budapest – 1976. június 4. Balatonszemes.

Kategória: Nosztalgia

Rajhona Ádám (1943-2016)

Kategória: Dokumentum

In memoriam Réz Pál (1930-2016)

– Valami bajod van, öregem? – kérdezem a semuri fiút.

Nem felel, a vonat hirtelen nagyot rándul és nekilódul, keservesen csikorognak a tengelyek. A semuri fiú hátratántorodik, megfogom. Két kézzel a vállamba kapaszkodik, egy fényszóró sugara, mely végigpásztázza a vagont, egy másodpercre megvilágítja arcát. Arcára mosoly fagyott, szemében döbbenet. Két keze egyre görcsösebben szorítja vállamat, halkan, rekedten felkiált: „Ne hagyj el, pajtás!” Azt akarom mondani, hogy ne hülyéskedjen, ne hülyéskedj, pajtás, hogy a fenébe hagynám el, de teste hirtelen megmerevedik, elnehezedik, majdnem belezuhanok a vagon sötét, ziháló tömegébe ezzel a hirtelen oly nehézzé vált súllyal, ezzel a holt kővel a nyakamon. Megpróbálok egészséges lábamra támaszkodni, arra a lábamra, melynek térde nincs megduzzadva, és nem fáj. Megpróbálok felegyenesedni, s egyben megtartani ezt a hirtelen végtelenül nehézzé vált testet, mely átadja magát önnön holt súlyának, egy hirtelen messze röppent élet súlyának.

A vonat gyorsan robog, s én hóna alatt fogom semuri bajtársam holttestét. Fogom a karját, arcomon veríték csorog, bár az éjszakai hideg levegő beárad a nyíláson, most már látni, hogy fények pislákolnak odakint.

„Ne hagyj el, öregem” – mondta, s én azt gondolom, nevetséges, hiszen ő hagy el engem, ő ment el. Nem, a semuri fiú nem fogja megtudni, hogyan végződik ez az utazás. De talán csakugyan igaz, talán csakugyan én hagytam el őt, talán én hagytam cserben. Az árnyékban megpróbálom kivenni ezentúl már örökre árnyarcának vonásait, a mélységes döbbenetet, ami kirajzolódott rajta, amikor arra kért, hogy ne hagyjam el. De nem sikerül, semuri bajtársam megfejthetetlen, súlyos árnyékká vált, nehezen tartom kinyújtott, görcsbe rándult karomban.

JORGE SEMPRUN: LE GRAND VOYAGE; ED. GALLIMARD, PARIS, 1963

FORDÍTOTTA RÉZ PÁL 1964-BEN, BUDAPESTEN.

Réz Pál

Kategória: Dokumentum

90 éves Sir David Attenborough!

David Attenborough a londoni állatkertben a Suka nevű orángutánnal

David Attenborough a londoni állatkertben a Suka nevű orangutánnal

Szeretjük minden alkotását. Lehengerlő az az állhatatos és kitartó érdeklődés, amelyet sugároz. Az a kifogyhatatlan vágy a megismerés iránt. A természet, az élővilág, az emberiség jövőjét alázattal, tisztelettel és folyamatos rácsodálkozással láttatja. Mi is, akik nézzük ismeretterjesztő műsorait, igazi kis tudósnak érezzük magunkat. Kezdjük érteni a Teremtés apró és hatalmas csodáit, észrevesszük a növények csak látszólag mozdulatlan és hallgatag világát, felfedezzük a lábunk alatt hemzsegő milliónyi apró élőlény létezését. Megtanulunk vele nem irtózni a rovarok rejtett és csodálatosan színes világától, bepillantást nyerünk az éjszaka állatvilágának lenyűgöző pillanataiba, éljenek azok a városokban, a végtelen sivatagokban vagy éppen az esőerdők mélyén. Vele tartunk a sarkkörökre, a tundrára, a tajga fenyőerdeibe, a himalájai lankákra, a szavannára, a pampákra, a kontinentális tájak ismerős vidékeire, az óceánok és tengerek titokzatos kékjébe… Keresztül-kasul járjuk ezt a kék bolygót, bepillantást nyerhetünk az élet megpróbáltatásaiba, megtudhatjuk milyen is volt az élet a földön a régmúltban, az első édenkertek idején, a törzsi kincsek megismerése különleges kultúrák lenyomataival ajándékoz meg bennünket.

Megannyi felejthetetlen produkció, számos tehetséges tanítvány és hűséges munkatárs, akik a BBC Desmond Hawkins által alapított, de Attenborough nevével fémjelzett Natural History Unit, majd a BBC Earth műhelyeiből kerültek ki, mint Alastair Fothergill, Neil Nightingale vagy Christopher Parsons. Egytől egyig olyan ismeretterjesztő filmeket készítettek végtelen türelemmel és roppant erőfeszítések közepette, amelyek korra és iskolázottságra való tekintet nélkül mindenkit lebilincselnek a gyermekektől a felnőttekig. Attenborough személyisége közvetlenségével és ragyogó elméjével, a kamerák előtt állva mindannyiunkhoz szól. Megmutatja, milyen is az élő bolygó, azt szeretné elérni bennünk szelíd határozottsággal, hogy tudjuk, hol is élünk, milyen az élet.

Köszönjük Sir David Attenborough-nak ezt a csodálatos életművet: ismeretlenül is közeli és szeretett barátként gondolunk rá e jeles napon!

Ráczné Szabó Rita
Kategória: Dokumentum