Tiszta hangok

Mindenki (2015.), magyar kisjátékfilm, 25 perc
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Deák Kristóf
Zeneszerző: Balázs Ádám
Operatőr: Maly Róbert

Zsófi és Liza – Gásápárfalvi Dóra és Hais Dorottya

A napokban lett biztos, hogy több, mint félévszázad után újra egy magyar rövidfilm is felkerült a külföldi filmes Oscar-listára. Nem, mintha ez a tény számomra bármit jelentene a Saul fia sikere után, de arra mindenképpen jó volt, hogy felhívja a figyelmemet erre az alkotásra.

A helyszín valószínűsíthetően a ’90-es évek eleje, a magyar főváros egy külső kerületében lévő általános iskolája. Ebbe az iskolába kerül Zsófi, akit az első alkalommal, amikor az iskola falai között jár, valósággal lenyűgöz az iskolai kórus próbája. Nem csak a könnyebb beilleszkedés kedvvért, hanem a “ragyogó” hangok iránti elragadtatása miatt is csatlakozik a kórusba. Népszerű osztálytársával, Lizával pedig, aki az énekkar legtehetségesebb tagjai közül való, egyre szorosabb barátságba kerül. Egy próbát követően a karvezető tanárnő megszólítja Zsófit. Meghallgatja a hangját és azt kéri, hogy Zsófi ne énekeljen legközelebb igazából, csak tátogjon. Ezt a kislány valódi kudarcként éli meg, ami valóságos kis válságot indít el a lelkében. Ám Liza barátsága, a gyerekkor felhőtlen öröme feledtetik vele ezt a titkot. Liza nem sokkal később azonban leleplezi a “csalást”, sőt olyannyira, hogy észreveszi, a kar több tagja is csak imitálja az éneklést. Ezzel egy próba alkalmával szembesíti a tanárnőt, aki egy igen ravaszul konstruált magyarázatot ad erre a bizarr és sajátos “pedagógiai” ötletre. Ha mindenki énekelne ugyanis, akkor ez a kórus nem lehetne a legjobb. Ők nem hangok, csak “létszámok”, de ne is akarja senki, Liza se, hogy a kevésbé szerencséseket megfosszák attól, hogy együtt nyerhessenek, hogy eljussanak akár még Svédországba is a jutalomútra. A gyerekek csalódottak, és szomoróak. Egykedvűen majszolják a jutalomcsokit. Érzik, hogy ez így nincsen rendben. Hogy ez a valami biztosan nem ő értük van. Pedig korábban feloldódtak a csilingelő szólamokban. Még azokat is elragadta a szépség, akik valójában nem is szólaltatták meg a hangszálaikat. A gyerekeket elrepítette a zene, ez a valami viszont eléggé földhözragadtnak tűnik. A barátnők, Zsófi és Liza nem adják fel, nem törődnek bele a megkérdőjelezhetetlennek tűnő tanári kijelentésbe. A kórus fontos fellépésén mindenki a színpadon áll. És amikor eljön a pillanat, a kórusművet mindenki elkezdi… némán.

Őszinte és tiszta alkotás. Egyszerűen és pontosan szól nagyon fontos emberi dolgokról. Nyilván lehetne ezt az adott idő és hely kontextusában további árnyalatokkal kiegészíteni, de nem feltétlenül kell, hiszen ma már az amerikai mozikban nézik, és sok mindent nem értenének abból, ami miatt ez a film magyar.

Az alkotás mondanivalója egyfelől egyetemes. A gyerekkorról beszél, ahol még nem értelmezhetőek a megkonstruált elméletek a miértekről. A gyerekkorról, ahol nincs csúsztatás a személyes siker érdekében. Arról a létállapotról, amikor még a számítás, az öncsalás, a hazugság nem fondorlatos, teóriás mindennaposság. Amikor ez nem kell, mert füllenteni bár jó és vicces is, de nem így. Nem ilyen koravénen, ilyen képmutatóan. A gügyögés, a hang, a mondóka, a kiszámolós, a ritmus és az ének mind ősi dolgok. Ősiek és kötődnek a gyerekkorhoz. Mert akkor még mindenki énekelhet. Még az is, aki nem elég jó. És boldog lesz tőle, feloldódik a dal örömében. Elbűvöli a hangok varázslata. Van rá füle és szíve. Ez nagyon a gyerekkor világa.

Felnőttként ez a féktelen, boldog “könnyűség” már nincs velünk. Frusztráltak vagyunk, csalódottak és hibás mintákat másolva sikerre éhezünk. Csúnyán tudunk hazudni, úgy, hogy hazugságainkat, elhallgatásainkat felcicomázzuk. Igazságot kreálunk a csalásból,  az önzésből odaadást, lelki fukarságunkból szolidaritást. Szóval, jó volt gyerekeknek lenni. És jó lett volna leiskolázni a felnőtteket, a megfellebbezhetetlen igazságaikkal, a megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségükkel.

Másfelől a mondanivaló értelmezési tere – anélkül, hogy nagyon aktualizáló vagy didaktikus akarnék lenni -, kiterjeszthető magyar múltunkra, jelenünkre, sőt a világ mentális és morális állapotára is. Az egyetemesség, amiről szóltam, erre is lehetőséget ad. Konstruált valóságokban, biztosnak kikiáltott paradigmák bűvöletében csalatunk meg. Elhitetik velünk, hogy jobb, ha csendben maradunk. Hogy nem vagyunk elég jók, de jelenlétünkkel asszisztálhatunk a vélt sikerhez.

Ebből a perspektívából nagyon magyar minden ízében  a film. Benne van a csodálatos magyar énekkincs, Kodály öröksége, a “zene tápláló, vigasztaló elixírje”, amely az életet szebbé teszi, a szomorúságainkra gyógyír. A gyerekek tudják, hogy a zene igazi lelki elemózsia, semmi mással nem pótolható, és aki nem él vele, az elsorvad szívben és lélekben. És benne van a gyermekkor szabadsága, amely itt a rendszerváltás felszabadítónak hitt levegőjével lesz elegy. Ahol hivatalos, a diktatúra által erőltetett mozgalom már éppen, hogy nincs, csak jellegileg. Ahol a diákok dönthetik el, akarnak-e kórusban énekelni vagy sem, de ahol a kórus vezetőjének hideg despotizmusa mégis áthatja a tanterem csendjét. Ahol felsejlik az őszinte lázadás, a gyerekek kis forradalmának tisztasága. Kimondja a lényeget, hogy senkit nem zárhatunk ki a boldogságból vélt vagy valós hátrányai miatt, de nem is hazudhatunk egymásnak és magunknak sem, mert akkor elvesznek a legnagyobb kincseink, a tiszta hangok.

“Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.”

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Kategória: Movies | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.