Jó filmek 2016 decemberében

Hymyilevä mies – Olli Mäki legboldogabb napja
finn-svéd-német filmdráma, 92 perc, 2016
Rendezte:
Juho Kuosmanen

1962-ben járunk, Finnországban, ahol a 25 éves Olli az amatőrből a profi boksz világába lépve első igazán fontos meccsére készül: a tét nem kevesebb, mint a világbajnoki cím elnyerése. Olli, a Helsinkitől közel 200 km-re található Kokkolában él, ahol pékként keresi kenyerét. Élete a kisváros környékén elterülő erdőkön, mezőkön telik. A természet megnyugtató harmóniája adja azt a közeget, ahol jól érzi. Ott lehet önmaga. Nem zavarják tolakodó, idegen érzetek, megmagyarázhatatlanul nyomasztó terhek. Minden az, aminek látszik: a sár az sár, a fák fák, a tó vize hűvös és tükörsima. Annak ellenére, hogy kitartása, fizikai ereje, tehetsége és ügyessége is lehetővé tenné a profi pályafutása töretlen sikerét, nem neki valóak a zajos sajtóesemények, a fogadások, a szponzorok jelentőségteljes kézszorításai, a dokumentumfilmesek sündörgése. Nem tud a szó szoros értelmében profi lenni. Nincs benne könyörtelenség, felszínesség, gőg. Nem vágyik a csillogásra, hanem legszívesebben az otthoni tájon szerelmével, Raijával tölti az időt, kacsaköveket keresve a tóparton. Az az ambíció, amely a sport “versenyszférájában” elengedhetetlen, nincs meg benne. Számára ez a világ az, amely nyugtalanná teszi, amely miatt képtelen az összpontosításra. Tudatában a szerelem egyfajta menekülési lehetőséggé lesz, amelyben el lehet bújni. Ami annyival többet és lényegesebbet ad neki, hogy öncsalás vagy fájdalom nélkül felejtheti a sikert és a kudarcot egyaránt. A szerelem fellobbanása egyfajta “protestálás” a profi boksz díszletei ellen.

Szépen fotózott film, ami nem akar többet mondani annál, amit a lineáris cselekmény – amely csupán néhány hetet ölel fel Olli életéből – feltár előttünk. Egyszerű, őszinte hangú alkotás, nagyon emberi és lírai. A történet alapja valóságos: a finn pehelysúlyú amatőr bokszbajnokról mesél, aki idén töltötte be 80. esztendejét. Olli Mäkkiról, akit valóban kiütött ezen a bizonyos profi viadalon ellenfele, az amerikai Davey Moore. Moore, a  vérbeli profi bokszoló azonban 1963-ban, mindössze 29 esztendősen, a kubai-mexikói Sugar Ramossal vívott meccsén kapott K.O-ba belehalt…

I, Daniel Blake – Én, Daniel Blake
angol-francia filmdráma, 100 perc, 2016
Rendezte: Ken Loach

A filmdráma alaptörténete nagyon hasonlít egy tavalyi francia filmhez, amelyről már posztoltam, a La loi du marché című alkotáshoz. Ugyanazt a problémát járja körül őszintén: mennyit ér az ember? Daniel Blake ácsként dolgozik már vagy negyven esztendeje, amikor súlyos szívrohamot kap munka közben. Túléli az infarktust, de orvosai azt tanácsolják, hogy egyelőre ne térjen vissza munkahelyére, hiszen a fizikai terhelés komolyan veszélyeztetheti életét. Nekiáll intézni lábadozása idejére a rehabilitációs járadékot, hogy ez a juttatás némileg pótolja kiesett jövedelmét. Ám a hivatalok arctalan és embertelen bürokráciája folytonosan megalázza, lehetetlen helyzetbe hozza, s végül ez a hercehurca Dan életébe kerül. Kafka nyomasztó, irracionális világa elevenedik meg 21. századi brit díszletek között. A betegségében tétlenségre ítélt ácsmester találkozik egy szintén reménytelen sorsú anyával, aki két gyermekével költözik Londonból a kisvárosba. Rajtuk igyekszik segíteni, magányukat, nyomorukat elviselhetőbbé tenni gondoskodásával, szeretetével. Megindító, torokszorító történet, érzelgősségtől, sallangoktól mentes megvalósításban. Ken Loach szociálisan érzékeny művész, aki lényeges dolgokra világít rá. Olyan emberek elesettségéről, “sorstalanságáról” ad számot, akik nem tűnnek tényezőnek a látszólag sikerre ítélt nyugati, jóléti társadalmak pedigréjében. Pedig ők – ahogyan mi is itt, Európa egyre inkább keletibb felén – sokan vannak, és munkájuk, életük érték. S mert érték, tisztelni való. Méltósága van. Jó, ha elolvassuk Dan Blake sajátos “védőbeszédét”, amelyet a szociális járadékért való fellebbezése miatt vetett papírra. Egyszerű szavakkal, emberien. Mindnyájunk helyett, mindnyájunkért.

” I am not a client, a customer, nor a service user. I am not a shirker, a scrounger, a beggar nor a thief.
I am not a national insurance number, nor a blip on a screen. I paid my dues, never a penny short, and was proud to do so.
I don’t tug the forelock but look my neighbour in the eye. I don’t accept or seek charity.
My name is Daniel Blake, I am a man, not a dog. As such I demand my rights. I demand you treat me with respect.
I, Daniel Blake, am a citizen, nothing more, nothing less. Thank you.”

Arrival – Érkezés
amerikai sci-fi, 116 perc, 2016

Rendezte:  Denis Villeneuve

arr

Nehéz film, ami legalább annyira sci-fi, mint dráma. Összetett alkotás, s nem is annyira az idegen civilizációk különös küldötteinek érkezése a lényege. Hanem sokkal inkább az, hogy az emberi lény intellektusával, fizikai-biológiai meghatározottságaival, milyen módot talál arra, hogy képes lehessen saját korlátai közül kitörni. A (nyelvi) megismerés érdekében: önmagunk és az “idegenek” megértésének kísérlete miatt. Túllépni a jól ismert dimenziókon: az időn, a téren, a nyelvben manifesztálódó valóságon. Nem új keletű kérdéseket boncolgat ezzel a rendező, hiszen az emberi viselkedés mentális szférájának és a kommunikációnak, a nyelv sajátosságainak összefüggéseit közel egy évszázada kutatják pszichológusok, filozófusok, nyelvtudósok.

A nyelv az emberi létezés egyik legnyilvánvalóbb összetevője, olyan akár a levegővétel. Az információcsere, a közlés mellett azonban a nyelv lényege a megismerés, az értelmezés, az a mód, amely meghatározza, hogy hogyan tapasztaljuk meg a körülöttünk lévő világot. Azaz ennek a bizonyos megismerésnek az elsődleges forrása, a valóság egyfajta intellektuális “képalkotó eljárása”. Ezért fontos az, hogy a “bábeli zűrzavar” ellenére is képes legyen az emberiség egy nyelvet beszélni. A megértése annak, hogy a világunk, amelyben élünk, számunkra valójában a nyelvben gyökeredző valóságunk. És ilyen módon az emberen túli kultúrák számára a puszta irracionalitás vagy az irrelevancia forrása is lehet akár. Nyelvünkben fogan meg az idő dimenzióhoz való viszonyunk is, amely az egyes ember és az emberiség számára is a legmeghatározóbb életélmény. A nyelvekben megjelennek az igeidők. Az elmúló és az eljövendő szorongató ismeretlensége, a jelen megfoghatatlansága. A felejtéstől, az elvesztéstől, az ismeretlentől, a befolyásolhatatlantól való félsz. A világ objektivitása tehát számunkra nem adott. Ezt a kvázi “objektivitást” mi saját magunk fedezzük fel, és saját magunk alkotjuk meg. Ez a mentális valóság lesz a nyelven kívüli, fizikai valóságnak a leképeződése. Ezen logika mentén azt mondhatjuk, hogy csak azokat az objektumokat vagyunk képesek érzékelni, számba venni, amelyek valamilyen módon hatást gyakorolnak ránk. Az észlelésünk azonban nem feltétlenül függ a megtapasztalt környezet “valódi” tulajdonságaitól. A képalkotásunk ennek megfelelően mindig szubjektív lesz. Azaz nehezen léphetünk ki önmagunkból. A távoli civilizációk látogatása ebben a tekintetben meglehetősen éretlen állapotban talál minket itt a Földön. Nem vagyunk felkészülve erre az érkezésre. Pedig az érkezést a találkozásnak kellene követnie.  A találkozás pedig kölcsönösséget jelez, ami emberfeletti erőfeszítéseket kívánna. Dr. Banks (Amy Adams) az egyetlen, aki képes erre a “mutatványra”. Ám nem csupán a “világbékéért” igyekszik rájönni a megoldásra, mit is akarnak itt az idegenek? Nyugtalanítja az ismeretlen kisgyermek képe, aki egyre inkább az elméjében kavarog. Ki az a kislány? Kit szólít anyának, apának? S miért hal meg végül? Amikor világossá válik, hogy az idő dimenzió érzékelése lehet ilyen módon relatív, azaz a jövő is fel-feldereng és a jelenben kavarog, s amikor megértjük, megismerjük, mi lesz az, amit nem tudunk elkerülni, vállalni fogjuk. Nem próbálunk meg átlépni rajta, nem azon igyekszünk, hogy megváltoztassuk, hanem azon, hogy elviseljük, hogy megéljük – az örömmel, a boldogsággal, a veszteséggel, a fájdalommal és a tragikummal együtt. Mert emberek vagyunk. S ennek a halandó, esendő méltóságnak az értelmére egy idegen civilizáció különös lényei döbbentenek rá bennünket. Akiket igazából nem értünk meg, de rajtuk keresztül magunkhoz kerülünk közelebb. Ennek jelentősége van. Mert ennek révén tudunk egyszer majd földöntúli kapcsolatokat építeni. Enélkül nem fog menni, hiszen a meg-nem-értés keltette szorongás és félelem, az ebből kibomló gyűlölet közöttünk, emberek között is gyilkos indulatokat és tetteket szül. Most, ebben a pillanatban is.

S ezen a ponton szeretettel emlékszem arra az 1982-ben készült francia-magyar animációs remekműre, a Les Maîtres du temps (Az idő urai) című sci-fi rajzfilmre, amely több, mint három évtizede már elrepített egy ilyen különös utazásra Piellel és időskori önmagával, Silbaddal, a vén űrmatrózzal. “Az idő uralkodik, de a kitágult tudat magába fogadja, mert nincs jövő és nincs múlt, tombol az örök pillanat.” (Kubinszky V., 2007.)

„Mert ami eddig el volt rejtve a világ elől, az szép sorjában ki fog derülni.”

Kategória: Movies | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.