Bányavakság – Székely Csaba drámája a rév-komáromi Jókai színházban

Előre kell bocsátanom, hogy, amint az a blog írásaiból talán sejthető, azokról a dolgokról írok leginkább, amelyek foglalkoztatnak, azokról az alkotásokról, amelyekért rajongani lehet. Amelyekről lehet szuperlatívuszokban beszélni. Mert látnunk kell, hogy vannak ilyenek, még ha a manapság mindent behálózó média kevéssé beszél ezekről, hiszen a művészi teljesítményt általában nehézkesen lehet a közízlést kiszolgáló “szenzációként” emlegetni. Főleg, ha az a felszínes és könnyen emészthető celeb világtól fényévekre van. Ha az ember figyelmes és nyitott, számtalanszor részesülhet ilyen szellemi élményben. Mert van mit szeretni, van miért lelkesedni.

A minap (ismét) eljutottam a rév-komáromi Jókai Színház egy előadására. A fiatal kortárs, erdélyi író-drámaíró, Székely Csaba Bánya-trilógiájának, a Bányavidéknek (2009) a középső darabját, a Bányavakságot láttam. Ezt a művét már bemutatták szülővárosában Marosvásárhelyen, majd Budapesten, Kaposváron, sőt románul Nagyszebenben is. A magyarországi előadásokat nem láttam, bár a felvidéki adaptáció fényében kíváncsi lettem azokra…

A dráma színhelye egy Kolozsvár környéki falu, ahol helyhatósági választásra készülnek. A jelenlegi polgármester, Ince egy rendőrt hív titokban a településre, elszállásolja abban a házban, ahol nővérével együtt él. A célja az, hogy leleplezze riválisát, Izsákot, aki szintén szeretné elnyerni a polgármesteri pozíciót. A román rendőr azonban felderíti  Ince és családja sötét múltját is.

Megdöbbentő korrajz, rólunk, akik a Kárpát medencében élünk kisebbségben és többségben. Sötét színekkel, kellő öniróniával rajzolt kontúrokkal, fekete humorral. Torzulásainkkal, frusztrációinkkal, kölcsönös félelmeinkkel, szorongásainkkal, kompenzálni vélt hátrányainkkal. Komoly kihívás ezt a művet egy határon túli közegben színpadra állítani, hiszen az érzékenységek itt egészen mások. A magyarországi néző talán kevéssé értheti ezt a feszélyezettséget: sosem lehet teljesen érthető számára ez a furcsa paranoia. Ez nem egy képzelt érzület, hanem hús-vér élmény. Ebből az előadásból akár országos botrány is lehetett volna, ha nem ennyire kiegyensúlyozó, részrehajlás nélküli, intelligens a rendezés. De az lett, nagyon is az. A komáromi Czajlik József, a kassai színház igazgatója és főrendezője, aki régi és jelenlegi, komáromi és kassai társulatbeli kollégáival dolgozott ismét, jelentőset alkotott a Bányavakság rendezésével.

Izsák, Ince és Florin, azaz Tóth Tibor, Fabó Tibor, Benkő Géza

Van ebben a keserű és fájdalmas tragikomédiában minden: a nyelvébe, a kultúrájába, a történelmébe zárt közösség fojtogató magánya, alkoholizmus, korrupció, bűn és bűnhődés. Kiváló arányérzékkel nyúlt a rendező a témához és a szöveghez egyaránt: tudunk sírni és nevetni, még ha keserű is ez a nevetés. Helyet kapott a szerző élményeként, a román színházi hagyományból egyébként egyenesen következő abszurd, a múltból felsejlő egyéni tragédiák nyomán kibomló tragikum. A drámai feszültségben lüktető pergő ritmus, a szereplők pengeéles karakterei. A díszlet és a jelmez (Gadus Erika, Kassa), a zene (Lakatos Róbert, Kassa, Komárom) stílusegysége fegyelmezett összhangot teremtett. A színészek játéka pontos volt, arányos és a valószínűleg nagy megterhelés ellenére, amelyet e dráma eljátszása kívánt, egyfajta fesztelenséggel, közvetlenséggel átitatott. Az alkotás nagyon magyar: ezt a darabot Nyugat-Európában valószínűleg nem lehet eljátszani, mert a nyugati világ nézői értetlenül állnának egy ilyen tömény “problémahalmaz” felett. Kik vagyunk, kik azok és mit akarnak itt? Kié ez a föld? Mit tudunk kezdeni az életünkkel ilyen helyzetben? A kölcsönösségnek van-e, lehet-e helye a mindennapokban? Létezik-e érvényes önsajnálat vagy ez csak hamis tudattal mérgez meg bennünket, és a nehéz szeszek rabságába taszít? Hol a felelősség és kié az? Emberi nyomorúságainkra találunk-e gyógyírt valaha, vagy marad a bezártság, az elszigetelődés nyomora? Az elhallgatás, a cinkos összekacsintás és az öncsalással “etetett” élethazugságok. Ebből a hígíthatatlan elegyből felbukó karakterek nagyon tipikusak, jól ismertek, de mégis szerethetőek. Mert igazából mi vagyunk az Izsákok, az Incék, az Iringók, de még a Florinok is. A Florinok, akik a maguk kisszerűségében, becsvágyóan és sunyin, de mégiscsak görbe tükröt mutatnak. Itt, még ma is, 2016-ban – a Kárpát medencében. A Bányavakság a mélyből, a nihil sötétjéből kiemelkedni sosem tudók átka. Valami olyasmi, mint a búvárok keszonbetegsége: feldúsulnak az ember vérében a mérgek, a magány, az elszigeteltség, a bűn, a harag. Nincs felmentés, nincs bűnbocsánat. Csak egymásra utaltság és közös élettér.

Ince és Iringó – Fabó Tibor és Vasvári Emese

Izabella – Lax Judit

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Ady Endre: A magyar Ugaron (1905.)

Ha a kedves olvasó kedvet kapott a darabhoz, keresse fel a komáromi Jókai Színház weboldalát (mely oldalról származnak az előadásról készült fotók is), és mielőbb nézze meg a darabot: http://www.jokai.sk/eloadas385-Banyavaksag.html

Kategória: Nosztalgia | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.