Minden egész eltörött – vallomás az életről, a halálról és a küzdelemről

All is lost. A film három évvel ezelőtt került a mozikba. Kellően megdöbbentve a Robert Redford névre még tóduló nézőket. Ez az alkotás ugyanis nem egy tipikus közönségfilm. Monodráma. Szavak nélkül. 8 nap története az óceán nyílt vizén. Harc az elemekkel, a fáradó, zsibbadó izmokkal, az ember testi-lelki esendősége adta elfáradással. Kicsinységünkkel, a természetbe vetett, magányos ember kiszolgáltatottságával.

Egy idősödő férfi vitorlásával hajótörést szenved, küzd az életben maradásért kegyetlen viharokban vagy nagy forróságban, hideg éjszakákon át, napokig hányódva az Indiai-óceánon. Egyfajta Hemingway-parafrázist idéz a film. The Old Man and the Sea-t (1952.).

"De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. (...) 
Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. (...) 
gondolkoznom kell (...) Mert nem maradt egyebem, csak a gondolkozás. 
(...) Szamárság feladni a reményt - gondolta. 
- Azonkívül bűn is, azt hiszem. Most ne törd a fejed azon, 
hogy mi a bűn - gondolta. 
- Elég gondod-bajod van a bűn nélkül is. Különben sem értesz hozzá." 
Ford. Ottlik Géza

Egyetlen nagyívű, és fokozatosan kibomló metafora itt a lényeg. De mégsem érezzük szájbarágósnak, didaktikusnak. Minden nagyon a helyén van. Nincsenek felesleges mozdulatok, szavak, gesztusok. Az életösztön ereje diktál, az adja az újabb és újabb lendületet, szinte kifulladásig. Mert nem adjuk fel, nem adhatjuk fel. A kínlódás, a kilátástalanság ellenére teremtettségünk ragaszkodásra kötelez bennünket az élethez. Nem lehet érvényes válasz az, hogy elengedjük azt, amit ajándékul kaptunk.

Elengedni ugyanis nagyon nehéz, sokkal nehezebb, mint megtartani. Az ösztönös ragaszkodás drámaisága, az élet, a túlélés melletti elköteleződés nem valamilyen szentimentális szépelgés, hanem a színtiszta törvény. Az élet törvénye és a teremtett lény alázata. Vannak jó és rossz döntéseink, mert lehetnek. Ez a szabadságunk része. Azok következményeit nekünk kell viselnünk, hordoznunk – egyedül. Az óceán végtelen, nyílt vizén azonban a szabadság is relatív fogalommá porlik. A magány is végtelen, a magány rabsága pedig dermesztő és félelmetes.

Tudnunk kell, hogy vannak olyan nehéz útjaink, ahol egyedül járunk. Amikor világra jövünk, vagy amikor eltávozunk a világból. S míg születésünk az ájult alvásból való felocsúdás pillanatához hasonló, utolsó útra kelésünk legtöbbször testi-lelki megpróbáltatásaink legsűrűbb élménye lesz. Ugyanis meghalni nagyon nehéz – testben és lélekben egyaránt. Elengedni a kézzelfoghatót, az anyagi világ meghatározottságait. Az anyagi világ korlátok közé szorít ugyan, de ezek a korlátok kapaszkodók is egyben. Elvesztésük ijesztő reménytelenségbe taszít.

Ezek a gondolatok merültek fel bennem, amikor ezt a mély és művészi drámaisággal forgatott remekművet megnéztem. Az alkotás feszes, de mégis higgadt. Őszinte és sallangoktól mentes. Képi világa, az operatőri munka a metaforikus jelentéstartalmat jól kiemeli. Talán csak a film zenéje – amelynek megléte sem indokolt, hiszen ettől nem lesz egy alapvetően elvont alkotás tömegfilmmé – nem volt harmóniában ezzel a magas művészi összhanggal. A rendező J.C. Chandor, egy negyvenes éveiben járó amerikai alkotó, akinek munkáira ezután figyelemmel leszek, az biztos.

S ha már Adyt citáltam a címben, vele is fejezem be ezt a rövid írást:

“Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.”

/Kocsi-út az éjszakában, 1909. /

 

Kategória: Movies
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.