Búcsú a Gerlétől

Az idei évben újítok. Talán csak egy időre, de mégis most búcsúzom Balkáni Gerlémtől, amit már hetedik esztendeje rendületlenül töltögetek írásaimmal. Az itt elérhető tartalmaim átkerülnek új blogomba, a Kazohinára.

Itt folytatódik a történet tovább..

az új arculat

 

Kategória: Vélemény

Két szerethető film tavalyról

Médecin de campagne – francia filmdráma, 102 perc, 2016.
Rendezte, a forgatókönyvet írta: Thoma Lilti
Szereplők: François Cluzet, Marianne Denicourt, Christophe Odent.

mc

A film egy korosodó francia falusi orvosról szól, akinél agydaganatot diagnosztizálnak. A munkamániás Werner doktor azonban nehezen látja be, hogy gyógyulása csak úgy lehetséges, ha segítségül hív egy kollégát, hogy betegei ellátását legyen kivel megosztania. A nővérből lett középkorú városi orvosnő, Nathalie érkezésének éppen ezért egyáltalán nem örül. A nő nem ismeri a vidéki háziorvosok sajátos világát, nem szokott hozzá a néha meglehetősen mostoha körülményekhez, amelyek a várostól távoli környezetben mindennaposak: a térdig érő sár, a sok kilométer autózás betegtől betegig, a falusi közösségek sajátos hierarchiái és íratlan törvényei. De hamar megérti és megérzi a lényeget, gyorsan és intelligensen alkalmazkodik mindehhez. Néhány hét közös munka története ez a film, ami egészen egyszerű és mégis megindító dolgokról szól. Az orvosi munka iránti alázatról, az ember testi és lelki esendőségéről, törékenységéről; tiszteletről, szeretetről, elismerésről és egy kicsit a szerelemről is, még ha ez egyáltalán nem is mondatik ki a filmben. De érezzük. Ahogyan azt is, hogy jó lenne beülni Jean-Pierre Werner várótermébe, hogy szívesen megosztanánk a problémáinkat Nathalie-vel, hogy jó együtt lenni a helyi country fesztiválon, és hogy mi is szeretnénk felemelni azt a bizonyos hatalmas fehér gömböt a többiekkel, a boldogság képzeletbeli fehér labdáját a községi kultúrház nagytermében… Szép film, érdemes időt szánni rá. A francia táj szépsége, a vidék tiszta levegője, a betegségről nem rettegve és traumatizálva mesélő történet kiegyensúlyozott és szerethető. Természetes, ahogyan az élet, az egészség, a boldogság, a betegség, a szenvedés és a halál is az. Emberi.


Paterson – amerikai-német-francia filmdráma, 118 perc, 2016.
Rendezte, a forgatókönyvet írta: Jim Jarmusch
Szereplők: Adam Driver, Golshifteh Farahani

Az előzőekben említett filmhez hasonlóan itt is meghatározó az atmoszféra. A hangulat, amiben szívesen osztoznánk a szereplőkkel. Nekem például lenne kedvem felszállni a patersoni városi buszra, szívesen betérnék esténként egy sörre Doc kocsmájába. Annak ellenére így van, hogy az gondolhatnánk, New Jersey nagyon messze van innen. És valóban, de azok a dolgok, amikről ez a film szól közel vannak, s akár a mi világunk részei is lehetnének. A miénk: a csend, a hallgatni tudás, az egymásnak örülés képessége, a mindennapok monotóniájának szomorkás, de mégsem lemondó egyhangúsága. A napi szertartások biztonságot adó léte, a titkos füzet (secret notebook) üres és teleírt lapjai. A költészet, a szépség, a vágy a jóra és a jobbra. A szavak, amik elrepíthetnek a fellegekbe, amikor csak elővesszük és lejegyezzük őket. Mert megelevenednek. És fontos a szerelem, a megbecsülés, a tisztelet. A nyugalom, a belső béke, az elégedettség. Jó Patersonban lenni. Jó megismerni Patersont, a buszsofőrt is, akinek szerethető és roppant szimpatikus figurája – Adam Driver érzékeny és okos megformálásában – Jarmusch nevét sokadszorra is beírja a kultfilmek örök lajstormába.

“When you’re a child, you learn there are three dimensions: height, width and depth. Like a shoebox. Then later you hear there is a fourth dimension: time.”

Kategória: Movies

Zene mára – Balkán FuTourist Ding Deng Dong

Ma a magyar “undorgrund” gyöngyszeme jutott eszembe. A Balkán FuTourist száma a ’80-as évek első feléből. “A dal elég egyszerű, de ki lehetne bontani…” 🙂 A lényeg, “a közönség tombol.” Kösz neked, Sid!

Kategória: Rock n' Roll

Zene mára – Talking Heads Road to Nowhere

 

"Well we know where we're goin'
But we don't know where we've been
Find we know what we're knowin'
But we can't say what we've seen
And we're not little children
And we know what we want
And the future is certain
Give us time to work it out

We're on a road to nowhere
Come on inside
Takin' that ride to nowhere
We'll take that ride

I'm feelin' okay this mornin'
And you know,
We're on the road to paradise
Here we go, here we go"

Little Creatures (1985.)

Kategória: Rock n' Roll

Tiszta hangok

Mindenki (2015.), magyar kisjátékfilm, 25 perc
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Deák Kristóf
Zeneszerző: Balázs Ádám
Operatőr: Maly Róbert

Zsófi és Liza – Gásápárfalvi Dóra és Hais Dorottya

A napokban lett biztos, hogy több, mint félévszázad után újra egy magyar rövidfilm is felkerült a külföldi filmes Oscar-listára. Nem, mintha ez a tény számomra bármit jelentene a Saul fia sikere után, de arra mindenképpen jó volt, hogy felhívja a figyelmemet erre az alkotásra.

A helyszín valószínűsíthetően a ’90-es évek eleje, a magyar főváros egy külső kerületében lévő általános iskolája. Ebbe az iskolába kerül Zsófi, akit az első alkalommal, amikor az iskola falai között jár, valósággal lenyűgöz az iskolai kórus próbája. Nem csak a könnyebb beilleszkedés kedvvért, hanem a “ragyogó” hangok iránti elragadtatása miatt is csatlakozik a kórusba. Népszerű osztálytársával, Lizával pedig, aki az énekkar legtehetségesebb tagjai közül való, egyre szorosabb barátságba kerül. Egy próbát követően a karvezető tanárnő megszólítja Zsófit. Meghallgatja a hangját és azt kéri, hogy Zsófi ne énekeljen legközelebb igazából, csak tátogjon. Ezt a kislány valódi kudarcként éli meg, ami valóságos kis válságot indít el a lelkében. Ám Liza barátsága, a gyerekkor felhőtlen öröme feledtetik vele ezt a titkot. Liza nem sokkal később azonban leleplezi a “csalást”, sőt olyannyira, hogy észreveszi, a kar több tagja is csak imitálja az éneklést. Ezzel egy próba alkalmával szembesíti a tanárnőt, aki egy igen ravaszul konstruált magyarázatot ad erre a bizarr és sajátos “pedagógiai” ötletre. Ha mindenki énekelne ugyanis, akkor ez a kórus nem lehetne a legjobb. Ők nem hangok, csak “létszámok”, de ne is akarja senki, Liza se, hogy a kevésbé szerencséseket megfosszák attól, hogy együtt nyerhessenek, hogy eljussanak akár még Svédországba is a jutalomútra. A gyerekek csalódottak, és szomoróak. Egykedvűen majszolják a jutalomcsokit. Érzik, hogy ez így nincsen rendben. Hogy ez a valami biztosan nem ő értük van. Pedig korábban feloldódtak a csilingelő szólamokban. Még azokat is elragadta a szépség, akik valójában nem is szólaltatták meg a hangszálaikat. A gyerekeket elrepítette a zene, ez a valami viszont eléggé földhözragadtnak tűnik. A barátnők, Zsófi és Liza nem adják fel, nem törődnek bele a megkérdőjelezhetetlennek tűnő tanári kijelentésbe. A kórus fontos fellépésén mindenki a színpadon áll. És amikor eljön a pillanat, a kórusművet mindenki elkezdi… némán.

Őszinte és tiszta alkotás. Egyszerűen és pontosan szól nagyon fontos emberi dolgokról. Nyilván lehetne ezt az adott idő és hely kontextusában további árnyalatokkal kiegészíteni, de nem feltétlenül kell, hiszen ma már az amerikai mozikban nézik, és sok mindent nem értenének abból, ami miatt ez a film magyar.

Az alkotás mondanivalója egyfelől egyetemes. A gyerekkorról beszél, ahol még nem értelmezhetőek a megkonstruált elméletek a miértekről. A gyerekkorról, ahol nincs csúsztatás a személyes siker érdekében. Arról a létállapotról, amikor még a számítás, az öncsalás, a hazugság nem fondorlatos, teóriás mindennaposság. Amikor ez nem kell, mert füllenteni bár jó és vicces is, de nem így. Nem ilyen koravénen, ilyen képmutatóan. A gügyögés, a hang, a mondóka, a kiszámolós, a ritmus és az ének mind ősi dolgok. Ősiek és kötődnek a gyerekkorhoz. Mert akkor még mindenki énekelhet. Még az is, aki nem elég jó. És boldog lesz tőle, feloldódik a dal örömében. Elbűvöli a hangok varázslata. Van rá füle és szíve. Ez nagyon a gyerekkor világa.

Felnőttként ez a féktelen, boldog “könnyűség” már nincs velünk. Frusztráltak vagyunk, csalódottak és hibás mintákat másolva sikerre éhezünk. Csúnyán tudunk hazudni, úgy, hogy hazugságainkat, elhallgatásainkat felcicomázzuk. Igazságot kreálunk a csalásból,  az önzésből odaadást, lelki fukarságunkból szolidaritást. Szóval, jó volt gyerekeknek lenni. És jó lett volna leiskolázni a felnőtteket, a megfellebbezhetetlen igazságaikkal, a megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségükkel.

Másfelől a mondanivaló értelmezési tere – anélkül, hogy nagyon aktualizáló vagy didaktikus akarnék lenni -, kiterjeszthető magyar múltunkra, jelenünkre, sőt a világ mentális és morális állapotára is. Az egyetemesség, amiről szóltam, erre is lehetőséget ad. Konstruált valóságokban, biztosnak kikiáltott paradigmák bűvöletében csalatunk meg. Elhitetik velünk, hogy jobb, ha csendben maradunk. Hogy nem vagyunk elég jók, de jelenlétünkkel asszisztálhatunk a vélt sikerhez.

Ebből a perspektívából nagyon magyar minden ízében  a film. Benne van a csodálatos magyar énekkincs, Kodály öröksége, a “zene tápláló, vigasztaló elixírje”, amely az életet szebbé teszi, a szomorúságainkra gyógyír. A gyerekek tudják, hogy a zene igazi lelki elemózsia, semmi mással nem pótolható, és aki nem él vele, az elsorvad szívben és lélekben. És benne van a gyermekkor szabadsága, amely itt a rendszerváltás felszabadítónak hitt levegőjével lesz elegy. Ahol hivatalos, a diktatúra által erőltetett mozgalom már éppen, hogy nincs, csak jellegileg. Ahol a diákok dönthetik el, akarnak-e kórusban énekelni vagy sem, de ahol a kórus vezetőjének hideg despotizmusa mégis áthatja a tanterem csendjét. Ahol felsejlik az őszinte lázadás, a gyerekek kis forradalmának tisztasága. Kimondja a lényeget, hogy senkit nem zárhatunk ki a boldogságból vélt vagy valós hátrányai miatt, de nem is hazudhatunk egymásnak és magunknak sem, mert akkor elvesznek a legnagyobb kincseink, a tiszta hangok.

“Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.”

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Kategória: Movies

A világ, ahogyan elképzeljük

Perfect Sense (2011.)
Német-angol-svéd-dán romantikus dráma, 89 perc, 2011.
Rendezte: David Mackenzie
Főbb szerepekben: Ewan McGregor, Eva Green, Ewen Bremner.

Nem mondanám sci-finek. Nincsen a filmben briliáns és lenyűgöző képi világ, nincsenek nagyívű tudományos(kodó) magyarázatok, ismeretlen teremtmények, távoli univerzumok.

Hanem egy nem is annyira irracionális utópia. Egy globálisan támadó betegségről, amelyben rövid, elsősorban drasztikus és rövid lefolyású pszichés fájdalmak közepette az emberek elvesztik érzékszerveik működőképességét. Szaglásukat, ízlelésüket, hallásukat, s végül a látásukat. A film nem ijesztget, mert nem ez a célja. Nem akar valamiféle apokaliptikus látomást ránk erőltetni, nem ítélkezik, de nem mutat kiutat. Nem a bűnös emberi faj végítélet vizionálja. De nem kecsegtet a gyógyulás reményével sem. A film gyakorlatilag közöl. Elmondja, hogy mi van akkor, ha azok az érzékek, amelyeknek meglétére támaszkodunk, s melyek illatok-ízek-dallamok-színek-fények orgiájában éltetnek bennünket életünk során, egyszerűen megszűnnek. Kivonódnak. És a túléléstől hajtva, a hétköznapok monoton gyakorlatait úgy igyekszünk folytatni, ahogyan korábban. Mintha nem történt volna semmi. Mintha megtehetnénk, hogy nem veszünk tudomást mindarról, ami eltűnt. Törékenységünk azonban lehetetlenné teszi ezt az abszurd kényszert. Mert érzékeink nélkül élő halottak leszünk. Nem pedig “mindenható” urai a világunknak. Az illatokat, az ízeket ha nehezen is, de nélkülözhetjük. A hallás és a látás elvesztése azonban reménytelenségbe, kiszolgáltatottságba taszít.

Ez az alapszituáció uralja a történéseket: és ekkor két ember egymásra talál. Egy olyan ember, akinek az egész életét az ízek, az illatok, a poharak és a tányérok csengése-bongása, a különböző színű és formájú ételköltemények sokasága határozza meg. Ő Michael, a séf. A másik pedig a betegséget kutatja, de még ideje sincs arra, hogy megértse, mi is történik körülötte. Ő Susan, az epidemiológus. Egy férfi és egy nő egymásba szeret. Szerelmük és a testiség érzékisége pillanatokra feledteti velük mindazt, amit elvesztettek. Remélhetjük, hogy ebben az állapotukban képesek a megbékélésre. Arra, hogy olyannak higgyék a világot, amilyennek elképzelik. Egymásba merülve, a legmélyebb érzelemtől vezérelve képesek visszaidézni azt, mindazt, ami elveszett.

Ebből a perspektívából ez valóban egy romantikus film, és semmiképpen sem tudományos-fantasztikus thriller. De sokkal inkább szól a mozi a szerelmen és a titokzatos, de végzetes pandémián túl egyetemes, emberi ügyeinkről, ami egy komoly dráma. Arról, hogy teremtettségünk kiválóságával, tökéletességével nem vagyunk tisztában. Elfelejtjük, mit ad nekünk érzékelésünkkel a testünk. Milyen élményeket, amelyekkel a tekintetünkben visszatükröződő világ ajándékoz meg bennünket. Magát a megismerést, a tapasztalatot, a tudást. Az a bajunk, hogy miután mindezt magától értetődőnek vesszük, igazából értékelni sem tudjuk. Nem tudjuk szeretni, tisztelni. Ahogyan egymást sem. Hiányzik a megértés és a megbékélés a világból. És időnk sincs erre rájönni, mert már nagyon sok minden szertefoszlott.

Kategória: Movies

Amikor megszakad a gyűlölet fonala

Incendies (2010.), kanadai filmdráma
Rendezte: Denis Villeneuve
Főbb szerepekben: Mélissa Désormeaux-Poulin, Maxim Gaudette, Lubna Azabal, Rémy Girard.

Celle de briser le fil de la colère. – Amikor megszakad a gyűlölet fonala.

Nehéz film. Sűrű és tragédiákkal teli. A pusztulás, az emberi kegyetlenség, a háború, a szenvedés, a halál és a mindent legyőző szeretet drámája. Versenyre kel az ógörög elődökkel.

A libanoni származású, Kanadában élő drámaíró, Wajdi Mouawad Futótűz című színműve alapján készült a film, amit most, e vészterhes időkben sokaknak kellene látnia. Mert mindenkinek meg kell találnia önmagát, ismernie kell a múltját, értenie kell sorsában a miérteket. Ezek nélkül nincs jövő. Még akkor is meg kell ezért küzdenünk, ha ettől a lényegitől, a mentális éltető elemtől éppen a saját világunk, az ember gyilkos indulata újra és újra meg akar fosztani.

A Közel-kelet, Libanon, a nacionalista keresztények, a muszlimok, a politikai, a vallási és etnikai feszültségek, a háború sújtotta vidék enyészete, a személyes tragédiák özöne “csak” egy háttér a sok közül. A lehetséges díszletek ezreiből egy, amelyhez ijesztően hasonlóak elég gyakran felvillannak az emberiség porszemnyi történetében. Van még mit tanulnunk, sőt egyre gyarapodó tudásunk, ismereteink köteleznek arra, hogy tudjunk is. Elsősorban változni. Változtatni. Mert sokan vannak ebben a pillanatban is olyanok, akik reszketve, de mégis reménykedve várják, hogy egyszer megszakad a gyűlölet fonala.

…utólag minden kiderül
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett…

Kányádi Sándor: Kuplé a vörös villamosról (1992.)

 

Kategória: Movies | Címke: ,

Napjaim múlása pusztán egy számtani sor…

“És bánt nagyon, hogy a múlt ilyen jelen lett.
Hogyha visszatér, egyszer újra, ami rég volt,
Aki visszajön, az már nem, nem ugyanaz.
Emlékmás a szó és minden emlék másról szól már,
Elfelejteni nem tudom, nem igazán.”

Kategória: Nosztalgia

Porszem a Szaharából

"A Szaharában jártam egyszer, régen, 
A napperzselte sivatagfövényen. 

A pusztának a Számum nekivágott, 
Megálltak remegve a karavánok. 

A homokot a szél seperte zúgva, 
Meglapult ember, állat összebúva 

Én kitártam a kebelem a szélnek, 
A szélkavarta, roppant, üres térnek. 

Akkor, nézve a nagy kietlenséget, -
Egy vándorporszem a szívembe tévedt. 

Ő megpihent, a szívem védi, ója -
De lettem én a földnek bujdosója. 

Örökkön-szomjas, elátkozott lélek, 
Akit a Számum hagyatéka éget: 

Egy porszem csak, de szívemhez tapadt 
És benne van az egész sivatag."

Reményik Sándor: Porszem a Szaharából (1917.)

Reményik Sándor versét idéztem ma. És ennek az idézetnek az apropója az, hogy a Reuters és más nemzetközi hírügynökségek nyomán közel fél éve a világ előtt ismert tény lett az a szörnyűség is, hogy a Szaharában több migráns veszti életét, mint ahányan a Földközi-tengerbe fulladnak lélekvesztőikkel. A szubszaharai régióból tömegek indulnak a tengerparti országok felé, hogy egy jobb élet reményében Európába jussanak el.

 

Kategória: Dokumentum

Zene mára: Foo Fighters Home

"(...)
Stand in the mirror
You look the same
Just lookin' for shelter
From cold and the pain
Someone to cover
Safe from the rain

All I want is to be home."



Reggel a Gerecsében – Ráczné Szabó Rita, 2017. január

Kategória: Nosztalgia

Interstellar 2014

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Dylan Thomas: Do Not Go Gentle Into That Good Night, 1947.

Interstellar is a 2014 epic science fiction film co-written, co-produced and directed by Christopher Nolan. The film stars Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Jessica Chastain, Matt Damon, and Michael Caine.

Kategória: Movies

Üdvözlet a 2017-es évnek – Pink Floyd Time

"(...)
Every year is getting shorter; never seem to find the time.
Plans that either come to naught or half a page of scribbled lines
Hanging on in quiet desperation is the English way
The time is gone, the song is over,
Thought I'd something more to say.

Home
Home again
I like to be here
When I can

When I come home
Cold and tired
It's good to warm my bones
Beside the fire..."

Album: The Dark Side of the Moon, 1973.
Kategória: Rock n' Roll

Búcsú 2016-tól – Omega Fekete Pillangó

"Szólj,
 Te vagy újra az ajtóm előtt
 Ki valaha oly gyakran jött
 A folyton alakot változtató
 Örökös illúzió..."

 

Kategória: Nosztalgia

Jó filmek 2016 decemberében

Hymyilevä mies – Olli Mäki legboldogabb napja
finn-svéd-német filmdráma, 92 perc, 2016
Rendezte:
Juho Kuosmanen

1962-ben járunk, Finnországban, ahol a 25 éves Olli az amatőrből a profi boksz világába lépve első igazán fontos meccsére készül: a tét nem kevesebb, mint a világbajnoki cím elnyerése. Olli, a Helsinkitől közel 200 km-re található Kokkolában él, ahol pékként keresi kenyerét. Élete a kisváros környékén elterülő erdőkön, mezőkön telik. A természet megnyugtató harmóniája adja azt a közeget, ahol jól érzi. Ott lehet önmaga. Nem zavarják tolakodó, idegen érzetek, megmagyarázhatatlanul nyomasztó terhek. Minden az, aminek látszik: a sár az sár, a fák fák, a tó vize hűvös és tükörsima. Annak ellenére, hogy kitartása, fizikai ereje, tehetsége és ügyessége is lehetővé tenné a profi pályafutása töretlen sikerét, nem neki valóak a zajos sajtóesemények, a fogadások, a szponzorok jelentőségteljes kézszorításai, a dokumentumfilmesek sündörgése. Nem tud a szó szoros értelmében profi lenni. Nincs benne könyörtelenség, felszínesség, gőg. Nem vágyik a csillogásra, hanem legszívesebben az otthoni tájon szerelmével, Raijával tölti az időt, kacsaköveket keresve a tóparton. Az az ambíció, amely a sport “versenyszférájában” elengedhetetlen, nincs meg benne. Számára ez a világ az, amely nyugtalanná teszi, amely miatt képtelen az összpontosításra. Tudatában a szerelem egyfajta menekülési lehetőséggé lesz, amelyben el lehet bújni. Ami annyival többet és lényegesebbet ad neki, hogy öncsalás vagy fájdalom nélkül felejtheti a sikert és a kudarcot egyaránt. A szerelem fellobbanása egyfajta “protestálás” a profi boksz díszletei ellen.

Szépen fotózott film, ami nem akar többet mondani annál, amit a lineáris cselekmény – amely csupán néhány hetet ölel fel Olli életéből – feltár előttünk. Egyszerű, őszinte hangú alkotás, nagyon emberi és lírai. A történet alapja valóságos: a finn pehelysúlyú amatőr bokszbajnokról mesél, aki idén töltötte be 80. esztendejét. Olli Mäkkiról, akit valóban kiütött ezen a bizonyos profi viadalon ellenfele, az amerikai Davey Moore. Moore, a  vérbeli profi bokszoló azonban 1963-ban, mindössze 29 esztendősen, a kubai-mexikói Sugar Ramossal vívott meccsén kapott K.O-ba belehalt…

I, Daniel Blake – Én, Daniel Blake
angol-francia filmdráma, 100 perc, 2016
Rendezte: Ken Loach

A filmdráma alaptörténete nagyon hasonlít egy tavalyi francia filmhez, amelyről már posztoltam, a La loi du marché című alkotáshoz. Ugyanazt a problémát járja körül őszintén: mennyit ér az ember? Daniel Blake ácsként dolgozik már vagy negyven esztendeje, amikor súlyos szívrohamot kap munka közben. Túléli az infarktust, de orvosai azt tanácsolják, hogy egyelőre ne térjen vissza munkahelyére, hiszen a fizikai terhelés komolyan veszélyeztetheti életét. Nekiáll intézni lábadozása idejére a rehabilitációs járadékot, hogy ez a juttatás némileg pótolja kiesett jövedelmét. Ám a hivatalok arctalan és embertelen bürokráciája folytonosan megalázza, lehetetlen helyzetbe hozza, s végül ez a hercehurca Dan életébe kerül. Kafka nyomasztó, irracionális világa elevenedik meg 21. századi brit díszletek között. A betegségében tétlenségre ítélt ácsmester találkozik egy szintén reménytelen sorsú anyával, aki két gyermekével költözik Londonból a kisvárosba. Rajtuk igyekszik segíteni, magányukat, nyomorukat elviselhetőbbé tenni gondoskodásával, szeretetével. Megindító, torokszorító történet, érzelgősségtől, sallangoktól mentes megvalósításban. Ken Loach szociálisan érzékeny művész, aki lényeges dolgokra világít rá. Olyan emberek elesettségéről, “sorstalanságáról” ad számot, akik nem tűnnek tényezőnek a látszólag sikerre ítélt nyugati, jóléti társadalmak pedigréjében. Pedig ők – ahogyan mi is itt, Európa egyre inkább keletibb felén – sokan vannak, és munkájuk, életük érték. S mert érték, tisztelni való. Méltósága van. Jó, ha elolvassuk Dan Blake sajátos “védőbeszédét”, amelyet a szociális járadékért való fellebbezése miatt vetett papírra. Egyszerű szavakkal, emberien. Mindnyájunk helyett, mindnyájunkért.

” I am not a client, a customer, nor a service user. I am not a shirker, a scrounger, a beggar nor a thief.
I am not a national insurance number, nor a blip on a screen. I paid my dues, never a penny short, and was proud to do so.
I don’t tug the forelock but look my neighbour in the eye. I don’t accept or seek charity.
My name is Daniel Blake, I am a man, not a dog. As such I demand my rights. I demand you treat me with respect.
I, Daniel Blake, am a citizen, nothing more, nothing less. Thank you.”

Arrival – Érkezés
amerikai sci-fi, 116 perc, 2016

Rendezte:  Denis Villeneuve

arr

Nehéz film, ami legalább annyira sci-fi, mint dráma. Összetett alkotás, s nem is annyira az idegen civilizációk különös küldötteinek érkezése a lényege. Hanem sokkal inkább az, hogy az emberi lény intellektusával, fizikai-biológiai meghatározottságaival, milyen módot talál arra, hogy képes lehessen saját korlátai közül kitörni. A (nyelvi) megismerés érdekében: önmagunk és az “idegenek” megértésének kísérlete miatt. Túllépni a jól ismert dimenziókon: az időn, a téren, a nyelvben manifesztálódó valóságon. Nem új keletű kérdéseket boncolgat ezzel a rendező, hiszen az emberi viselkedés mentális szférájának és a kommunikációnak, a nyelv sajátosságainak összefüggéseit közel egy évszázada kutatják pszichológusok, filozófusok, nyelvtudósok.

A nyelv az emberi létezés egyik legnyilvánvalóbb összetevője, olyan akár a levegővétel. Az információcsere, a közlés mellett azonban a nyelv lényege a megismerés, az értelmezés, az a mód, amely meghatározza, hogy hogyan tapasztaljuk meg a körülöttünk lévő világot. Azaz ennek a bizonyos megismerésnek az elsődleges forrása, a valóság egyfajta intellektuális “képalkotó eljárása”. Ezért fontos az, hogy a “bábeli zűrzavar” ellenére is képes legyen az emberiség egy nyelvet beszélni. A megértése annak, hogy a világunk, amelyben élünk, számunkra valójában a nyelvben gyökeredző valóságunk. És ilyen módon az emberen túli kultúrák számára a puszta irracionalitás vagy az irrelevancia forrása is lehet akár. Nyelvünkben fogan meg az idő dimenzióhoz való viszonyunk is, amely az egyes ember és az emberiség számára is a legmeghatározóbb életélmény. A nyelvekben megjelennek az igeidők. Az elmúló és az eljövendő szorongató ismeretlensége, a jelen megfoghatatlansága. A felejtéstől, az elvesztéstől, az ismeretlentől, a befolyásolhatatlantól való félsz. A világ objektivitása tehát számunkra nem adott. Ezt a kvázi “objektivitást” mi saját magunk fedezzük fel, és saját magunk alkotjuk meg. Ez a mentális valóság lesz a nyelven kívüli, fizikai valóságnak a leképeződése. Ezen logika mentén azt mondhatjuk, hogy csak azokat az objektumokat vagyunk képesek érzékelni, számba venni, amelyek valamilyen módon hatást gyakorolnak ránk. Az észlelésünk azonban nem feltétlenül függ a megtapasztalt környezet “valódi” tulajdonságaitól. A képalkotásunk ennek megfelelően mindig szubjektív lesz. Azaz nehezen léphetünk ki önmagunkból. A távoli civilizációk látogatása ebben a tekintetben meglehetősen éretlen állapotban talál minket itt a Földön. Nem vagyunk felkészülve erre az érkezésre. Pedig az érkezést a találkozásnak kellene követnie.  A találkozás pedig kölcsönösséget jelez, ami emberfeletti erőfeszítéseket kívánna. Dr. Banks (Amy Adams) az egyetlen, aki képes erre a “mutatványra”. Ám nem csupán a “világbékéért” igyekszik rájönni a megoldásra, mit is akarnak itt az idegenek? Nyugtalanítja az ismeretlen kisgyermek képe, aki egyre inkább az elméjében kavarog. Ki az a kislány? Kit szólít anyának, apának? S miért hal meg végül? Amikor világossá válik, hogy az idő dimenzió érzékelése lehet ilyen módon relatív, azaz a jövő is fel-feldereng és a jelenben kavarog, s amikor megértjük, megismerjük, mi lesz az, amit nem tudunk elkerülni, vállalni fogjuk. Nem próbálunk meg átlépni rajta, nem azon igyekszünk, hogy megváltoztassuk, hanem azon, hogy elviseljük, hogy megéljük – az örömmel, a boldogsággal, a veszteséggel, a fájdalommal és a tragikummal együtt. Mert emberek vagyunk. S ennek a halandó, esendő méltóságnak az értelmére egy idegen civilizáció különös lényei döbbentenek rá bennünket. Akiket igazából nem értünk meg, de rajtuk keresztül magunkhoz kerülünk közelebb. Ennek jelentősége van. Mert ennek révén tudunk egyszer majd földöntúli kapcsolatokat építeni. Enélkül nem fog menni, hiszen a meg-nem-értés keltette szorongás és félelem, az ebből kibomló gyűlölet közöttünk, emberek között is gyilkos indulatokat és tetteket szül. Most, ebben a pillanatban is.

S ezen a ponton szeretettel emlékszem arra az 1982-ben készült francia-magyar animációs remekműre, a Les Maîtres du temps (Az idő urai) című sci-fi rajzfilmre, amely több, mint három évtizede már elrepített egy ilyen különös utazásra Piellel és időskori önmagával, Silbaddal, a vén űrmatrózzal. “Az idő uralkodik, de a kitágult tudat magába fogadja, mert nincs jövő és nincs múlt, tombol az örök pillanat.” (Kubinszky V., 2007.)

„Mert ami eddig el volt rejtve a világ elől, az szép sorjában ki fog derülni.”

Kategória: Movies

Karácsony 2016.

Hamarosan itt van a karácsony. Készülődünk. Hol pusztulást és halált hoz, hol pedig ragyogást, boldogságot, fényűzést. A szenvedés, a bosszú, a harag, a gyűlölet és a vér nyugtalanító árnyat vet a jóléti társadalmak mézeskalácsszagú, bejgli majszolós meghittségére. Öncsalás abban a hitben ringatni magunkat, hogy békés családi együttlétben beteljesedik az ádventi várakozásunk. Mert az a várakozás most csak a miénk. Kisajátítottuk. A keresztény világ. Azt ünnepeljük, hogy a Megváltó megújítja a világot. De melyik világot? Ott is megérkezik az örömhír, ahol az enyészet befogadhatatlan tragikuma lengi be a vértől mocskos romokat? Hirdetjük, hogy az ünnep alkalom arra, hogy felismerjük és elfogadjuk Isten minden embert megérintő szeretetét. Tényleg komolyan hisszük ezt ma is? Amikor százezrek, milliók élete a tét? Amikor naponta halnak meg egy messzi világ reménységei: újszülöttek, kisdedek, gyermekek, fiatalok? Ott semmivé foszlik a jövő.

Mi pedig önmagunkat hamis és önző képzetekben ringatjuk eközben, ismerős karácsonyi dallamaink lágy ritmusára. Megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, mert azt gondoljuk, mi képesek vagyunk befogadni embereket. Leereszkedő mosollyal szendvicset nyújtva feléjük. Adományt gyűjtünk, az egyházak szólamait ismételgetjük a krisztusi szeretetről, ami felebarátainknak éppen úgy jár, mint azoknak akiket ellenségeinknek gondolunk. Vagy éppen “vassal, vérrel, vencsellővel” védjük “eredményeinket”, a kultúránk, nyelvünk – egyébként a tömegek számára teljesen érdektelenné, közömbössé vált – értékeit.

Valószínűleg egyik magatartás sem krisztusi. Hanem így vagy úgy, de önös érdekeket képvisel. S mert eddig nem lett volna szabad eljutnia a jólét féltekének. Mert nem volt jogunk lerombolni mások hazáját, nem volt jogunk hagyni, hogy milliók veszítsék el szülőföldjüket. Mert nem szabadna engedni, hogy eurómilliók mindenféle ostoba projektekre, kvótákat kompenzáló bírságokra költessenek el, ahelyett, hogy többek között a jordániai, a törökországi és a szíriai menekülttáborokban veszteglő családokhoz, éhínségben, betegségben szenvedőkhöz jutna el.

De most mi készülünk az ünnepre. Elcsendesedünk és meghatódunk. Esetleg egy-egy kötelező imát mormogunk, könnycseppet ejtve a szenvedőkért. De valójában elfordítjuk a fejünket. Ugyanúgy, ahogyan elfordítottuk akkor, amikor az ezt megelőző világégések nem bennünket perzseltek, hanem más világokat. Messzi tájakat vagy éppen nagyon közelieket. Nem is olyan régen a délszláv háború idején volt ez így: elég “csak” Srebrenicára gondolunk, ahol a nyugat szeme láttára elkövették a második világháború óta a legvéresebb európai tömegmészárlást. A karácsony abban az évben is tündökölt. Majd sok-sok évvel később létrehoztunk egy emléknapot a genocídium tragikuma feletti sajnálkozásunk jeléül. És akkor is visszhangoztuk, mint azelőtt és azóta is annyiszor, hogy ilyen szörnyűség soha többé nem történhet meg. Mégis megtörtént és történik most is.

Miért van az, hogy a jólét, a demokrácia ilyen kegyetlenül cinikus. Azt, hogy önféltő, megértem. De a cinizmust, a számító fondorlatot, a hatalmi játszmák gőgjét nem. Mert mindez lerántja a leplet rólunk. Nem értjük a páli levelet, hiába emlegetjük a “szeretet himnuszát”, ami trendi decoupage faliképecskék édeskés, emlékkönyv szagú idézetecskéjévé devalválódott.

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.

Mert nem részigazságok vannak, hanem egyetlen igazság van. És az mindenkié kell, hogy legyen. Hogyan lehet igazunk a másik rovására? A diabolos, az örök szétdobáló törte össze vajon az igazság teljességét, és szórta szét a világunkban? Hogy soha ne tudjunk megbékélni egymással, csak a magunk igazát szorongatva váljunk igaztalanná egymással szemben? Nem tudom. De az bizonyos, hogy az igazság keresését magunkban kell kezdenünk.

Ebben a hangulatban nem a barokk angyalok fényességes, aranysárga ragyogása jutott eszembe, amint körülveszik üdvözült mosollyal a Megváltót, hanem egy sötét jelenet a gótika talán legnagyszerűbb miniatúrafestőinek munkái közül. A Limbourg fivérek Pokol című alkotása, ami nyomasztó és fojtogatóan groteszk figuráival felkavarja cukormázas komfortunkat. Teret és lehetőséget ad a valódi üzenet befogadására, ami nem csupán  Isten ajándékozó szeretetének szimbóluma, hanem a megértés, a színről-színre látni tudás esélye is. Mert valahol, messze nem az ünnepi harangok zúgnak, hanem a könyörtelen fegyverek.

“Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.”

József Attila – töredékek (1927.)

Ráczné Szabó Rita
Kategória: Dokumentum, Vélemény

Oly korban éltem…

Bomba támadás után, Aleppó, Szíria 2015. Fotó: Karam Al-Masri / AFP – Getty Images

Amikor rátaláltam erre a fotóra, mindenféle megjegyzés nélkül, Radnóti soraival posztoltam. Aztán egyre többet néztem ezt a képet. És sok gondolat, érzület kezdett kavarogni bennem. Látom ezt a pillanatot. A fájdalmában, félelmében szinte visító férfit, amint két kislányt tart a karjaiban, és kétségbeesve menekül a romokon bukdácsolva.

A két gyerek a sokktól szinte bénultan, értetlenül csüng a férfin. A felfoghatatlan fenyegetettség, az ijedelem az arcukra fagyasztotta vonásaikat. A nagyobbik csimpaszkodik, bújik inkább, a kisebbik fürkészőn keresi el nem hangzott kérdésére a választ. Az okos felnőtt megnyugtató válaszát, arra, hogy mi történik itt?

Nem tudjuk, hogy ők egy család tagjai-e, nem tudjuk, hogy milyen tragédiákat éltek meg az évek alatt, sőt azt sem, hogy élnek-e még egyáltalán. Csak a mindent behálózó, örökké leskelődő szemek, a média mutatja meg a poklot napra nap. Az unalomig ismételt felkavaró képek már nem hatnak meg, nem időzünk el, nem éljük bele magunkat a borzalmakba. Mert devalválódott az élet és a halál. Devalválódott az ember. A tomboló vizualitás, a manipulált hírtömeg kicsapta a biztosítékokat az emberi agyakban. A humanitás kismegszakítóit. Tekintetünk átsiklik már, ha nem vagyunk résen. Még akkor is, ha halott, roncsolt testű csecsemőket, gyermekeket cipelnek zokogva asszonyok. Ez a kép látszólag nem ilyen brutálisan villantja fel a halált. De most mégis álljunk meg, nézzük ezt az elkapott momentumot. A fájdalmat, az aggodalmat, a kilátástalanság rabságát, a mindent elborító romokon lézengő férfiakat, akik talán keresnek valamit, valakit. És az embert, aki cipeli a döbbent gyermekeket… Nem csak Szíriában, hanem a világ számos helyén: Ukrajnában, Dél-Szudánban, Szomáliában, Kongóban, Jemenben, Líbiában, a borzalmas állapotok uralta Venezuelában vagy Észak-Koreában….

“Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

 befonták életét vad kényszerképzetek.”

Radnóti Miklós: Töredék (részlet, 1944. május 19.)

Kategória: Dokumentum, Vélemény | Címke: ,

Bányavakság – Székely Csaba drámája a rév-komáromi Jókai színházban

Előre kell bocsátanom, hogy, amint az a blog írásaiból talán sejthető, azokról a dolgokról írok leginkább, amelyek foglalkoztatnak, azokról az alkotásokról, amelyekért rajongani lehet. Amelyekről lehet szuperlatívuszokban beszélni. Mert látnunk kell, hogy vannak ilyenek, még ha a manapság mindent behálózó média kevéssé beszél ezekről, hiszen a művészi teljesítményt általában nehézkesen lehet a közízlést kiszolgáló “szenzációként” emlegetni. Főleg, ha az a felszínes és könnyen emészthető celeb világtól fényévekre van. Ha az ember figyelmes és nyitott, számtalanszor részesülhet ilyen szellemi élményben. Mert van mit szeretni, van miért lelkesedni.

A minap (ismét) eljutottam a rév-komáromi Jókai Színház egy előadására. A fiatal kortárs, erdélyi író-drámaíró, Székely Csaba Bánya-trilógiájának, a Bányavidéknek (2009) a középső darabját, a Bányavakságot láttam. Ezt a művét már bemutatták szülővárosában Marosvásárhelyen, majd Budapesten, Kaposváron, sőt románul Nagyszebenben is. A magyarországi előadásokat nem láttam, bár a felvidéki adaptáció fényében kíváncsi lettem azokra…

A dráma színhelye egy Kolozsvár környéki falu, ahol helyhatósági választásra készülnek. A jelenlegi polgármester, Ince egy rendőrt hív titokban a településre, elszállásolja abban a házban, ahol nővérével együtt él. A célja az, hogy leleplezze riválisát, Izsákot, aki szintén szeretné elnyerni a polgármesteri pozíciót. A román rendőr azonban felderíti  Ince és családja sötét múltját is.

Megdöbbentő korrajz, rólunk, akik a Kárpát medencében élünk kisebbségben és többségben. Sötét színekkel, kellő öniróniával rajzolt kontúrokkal, fekete humorral. Torzulásainkkal, frusztrációinkkal, kölcsönös félelmeinkkel, szorongásainkkal, kompenzálni vélt hátrányainkkal. Komoly kihívás ezt a művet egy határon túli közegben színpadra állítani, hiszen az érzékenységek itt egészen mások. A magyarországi néző talán kevéssé értheti ezt a feszélyezettséget: sosem lehet teljesen érthető számára ez a furcsa paranoia. Ez nem egy képzelt érzület, hanem hús-vér élmény. Ebből az előadásból akár országos botrány is lehetett volna, ha nem ennyire kiegyensúlyozó, részrehajlás nélküli, intelligens a rendezés. De az lett, nagyon is az. A komáromi Czajlik József, a kassai színház igazgatója és főrendezője, aki régi és jelenlegi, komáromi és kassai társulatbeli kollégáival dolgozott ismét, jelentőset alkotott a Bányavakság rendezésével.

Izsák, Ince és Florin, azaz Tóth Tibor, Fabó Tibor, Benkő Géza

Van ebben a keserű és fájdalmas tragikomédiában minden: a nyelvébe, a kultúrájába, a történelmébe zárt közösség fojtogató magánya, alkoholizmus, korrupció, bűn és bűnhődés. Kiváló arányérzékkel nyúlt a rendező a témához és a szöveghez egyaránt: tudunk sírni és nevetni, még ha keserű is ez a nevetés. Helyet kapott a szerző élményeként, a román színházi hagyományból egyébként egyenesen következő abszurd, a múltból felsejlő egyéni tragédiák nyomán kibomló tragikum. A drámai feszültségben lüktető pergő ritmus, a szereplők pengeéles karakterei. A díszlet és a jelmez (Gadus Erika, Kassa), a zene (Lakatos Róbert, Kassa, Komárom) stílusegysége fegyelmezett összhangot teremtett. A színészek játéka pontos volt, arányos és a valószínűleg nagy megterhelés ellenére, amelyet e dráma eljátszása kívánt, egyfajta fesztelenséggel, közvetlenséggel átitatott. Az alkotás nagyon magyar: ezt a darabot Nyugat-Európában valószínűleg nem lehet eljátszani, mert a nyugati világ nézői értetlenül állnának egy ilyen tömény “problémahalmaz” felett. Kik vagyunk, kik azok és mit akarnak itt? Kié ez a föld? Mit tudunk kezdeni az életünkkel ilyen helyzetben? A kölcsönösségnek van-e, lehet-e helye a mindennapokban? Létezik-e érvényes önsajnálat vagy ez csak hamis tudattal mérgez meg bennünket, és a nehéz szeszek rabságába taszít? Hol a felelősség és kié az? Emberi nyomorúságainkra találunk-e gyógyírt valaha, vagy marad a bezártság, az elszigetelődés nyomora? Az elhallgatás, a cinkos összekacsintás és az öncsalással “etetett” élethazugságok. Ebből a hígíthatatlan elegyből felbukó karakterek nagyon tipikusak, jól ismertek, de mégis szerethetőek. Mert igazából mi vagyunk az Izsákok, az Incék, az Iringók, de még a Florinok is. A Florinok, akik a maguk kisszerűségében, becsvágyóan és sunyin, de mégiscsak görbe tükröt mutatnak. Itt, még ma is, 2016-ban – a Kárpát medencében. A Bányavakság a mélyből, a nihil sötétjéből kiemelkedni sosem tudók átka. Valami olyasmi, mint a búvárok keszonbetegsége: feldúsulnak az ember vérében a mérgek, a magány, az elszigeteltség, a bűn, a harag. Nincs felmentés, nincs bűnbocsánat. Csak egymásra utaltság és közös élettér.

Ince és Iringó – Fabó Tibor és Vasvári Emese

Izabella – Lax Judit

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Ady Endre: A magyar Ugaron (1905.)

Ha a kedves olvasó kedvet kapott a darabhoz, keresse fel a komáromi Jókai Színház weboldalát (mely oldalról származnak az előadásról készült fotók is), és mielőbb nézze meg a darabot: http://www.jokai.sk/eloadas385-Banyavaksag.html

Kategória: Nosztalgia

Téli napfelkelte itthon

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.

Kosztolányi Dezső: Hajnali Részegség (1933.,részlet)

Téli napfelkelte nálunk – fotó Ráczné Szabó Rita

Kategória: Dokumentum

Téli naplemente itthon

Hogy szikrázott! Milyen örjöngve lángolt!
Micsoda eszeveszett tombolás volt!
S ebből se maradt utoljára más,
mint egy maroknyi hamvadó parázs.

Rónay György: Naplemente

téli naplemente - fotó Ráczné Szabó Rita

Téli naplemente nálunk – fotó Ráczné Szabó Rita

Kategória: Nosztalgia

Kocsis Ágnes – Friss levegő

Pál Adriennen felbuzdulva megnéztem Kocsis Ágnes másik, 10 esztendővel ezelőtt készült játékfilmjét is, a Friss Levegő címűt. Nem csalódtam, egyáltalán nem. A hangulat, a rendszerváltozás utáni évek sivár, lehangoló, minimalista, “úti szürke” és valóságos retrója nagyon ismerős. Én is ezekben az években voltam fiatal. A szagok, a zörejek itt vannak a fejemben.

A PVC padlón nyikkanó cipőtalp, a betonszerkezetes belső terek tompa kongása, a cement járólapos, zöld-csempés kórházszag, az iskolaköpeny nejlonja, a villamoskocsik monoton zötyögése, a városi bűzben mélyen tüdőbe szívott cigarettafüst, a Blaha, a Közért, az aluljáró, és persze Cattani felügyelő, aki az én hősöm is volt – Szersén Gyula hangján. Morricone, Michele Placido, a maffia olyan távoli volt ebből a perspektívából, hogy elképzelni se lehetett azt a világot. Csak bámulhattuk a végre valahára színes (és egyes kivételezetteknél távirányítós) Orion Gall képernyőjét.

Így éltünk, többre, jobbra vágyva. Áhítottuk az ismeretlen és könnyed jólétet. Az eleganciát. A színeket, a fényeket, a szó szoros és átvitt értelmében a friss levegőt. Karnyújtásnyira mutatkozott minden, de ez a kézzelfogható közelség csak délibáb volt. Érzéki csalódás.

Nos, szóval ez a díszlet. Történet pedig nincs igazán. Egy anya és lánya egymás mellett élésének szemlélői vagyunk. Mindkét nő többre érdemes, mint amit életlehetőségeik nyújtanak. Szebbre, vidámabbra. Elfelejtve a magányt, az elhagyatottságot. Az anya egy aluljáró WC-jében dolgozik, a lány ruhaipari szakközépben tanul. A nő társra vágyik, egy tiszta és rendes életre. Az asszony színe a piros, a vér, az élet, a szenvedély, a szerelem színe. Minden, ami körülveszi piros: a világító művirág az asztalon, a sötétvörös drapériával bevont szekrényajtók, a munkaköpenye, a ruhái, a konyhájának kredence. Láthatóan ez a szín üdíti fel. Szüksége van rá. A piros érett termékenységének erejére. A lány színe a zöld. A fiatalság, a kibomló élet reménységének színe. A zöld szín meleg és hideg egyszerre: mutathat éretlenséget és irigy féltékenységet is. Félelmet az életükbe betoppanó férfitól, akit gyermekként és nőként sem tudna elfogadni… De ez a két szín, a piros és a zöld csak együtt lehet teljes, hiszen egymásnak komplementerei, kiegészítői.

Nem találtam túlzónak vagy szájbarágósnak ezt a szín-szimbolikát. Inkább mulatságosnak, kissé fanyarnak és életszagúnak. A színekhez, a fény hullámhosszaihoz való vonzódásunk bizonyosan elmond rólunk egyet s mást. A filmbéli két ember látszólag nagyon távol van egymástól a fizikai közelség ellenére. Ugyanakkor egymásra utaltságuk elválaszthatatlanná teszi őket.

A film ebben az értelemben mégsem pszichologizálni akar. Nem magyaráz, hanem mesél. Szavak nélkül. Keserűen és higgadtan. Bár utal a WC helyiségeinek csontig hatoló bűzétől való megszabadulás naponta ismétlődő szertartására a fürdőszobában. A kényszeresen kitárt ablakokra. A bűz eltüntetésére felhalmozott légfrissítők fojtó, émelyítő szagára. A vágyott fényre, a tisztaságra. A lehetőségre, amelyben megmutathatjuk, hogy kik is vagyunk. Mert áhítjuk, hogy lássák hervadó szépségünket, hogy megtaláljuk a férfit, akit oly’ régóta várunk. S jó lenne, ha a zöld ruhaköltemények egyszer nagyon, de nagyon kellenének valakinek. Majdnem úgy, ahogyan a varrodai tanteremben emlegetett Versace… A nő próbálkozásai a társkeresést illetően legalább annyira humorosak, mint amennyire szomorúak. Akár csak a lány meghiúsult római utazása. A sorsba zártságnak tragikomikus mementói. Mert nincsen kiút, nincs más, máshol, ez van. Ennyi. Talán lehetne elnézőnek, megértőnek lenni? Meg kell próbálni legalább. De ehhez bizony le kell ereszkedni az aluljáró legmélyebb, legsötétebb, levegőtlen bugyrába: a szégyenletes nyilvános WC előszobájába. És álmok ide vagy oda, tépkedni kell a vécépapírt és nyelni kell a szagot.

A szereplők között vannak profik és amatőrök egyaránt. Kiválóan működnek együtt. Bár Nyakó Julitól ez nem meglepő, inkább megszokott. Minden és mindenki a helyén van. Hát, nagyjából ennyi. De ennyivel is lehet elgondolkodtatni, elmondani valamit egy korról és benne az emberek örök, változatlan vágyairól, álmairól. Ismét egy komoly produkcióban.

Kategória: Movies